„Mi, a magyar álladalmat törvényesen képviselő nemzetgyűlés, midőn jelen ünnepélyes nyilatkozatunk által Magyarországot elidegeníthetlen természetes jogaiba visszahelyezve minden hozzá tartozó részekkel és tartományokkal egyetemben az önálló független európai státusok sorába iktatjuk” – szól az 1849. április 19. napján kelt magyar függetlenségi nyilatkozat.

A Debrecenben született dokumentum dekódolása azonban nem könnyű, csak értő fülek, hazafias szív és a magyarság történelmére nyitott értelem tudja befogadni.

Akik a Szent Koronát svájcisapkának hívják, azoknak értelmezhetetlenek e sorok.

Albert Camus, a nagy francia 1957 októberében, a vérbe fojtott magyar forradalom és szabadságharc első évfordulóján azt kívánta, hogy „a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön és a mindenünnen támadó kiáltásaink visszhangjával elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben”. Ma éppen fordítottnak látszik a helyzet: Magyarország áll ki saját és egyben nyugat-európai polgártársaink érdekeiért is, hogy végül elérje a jövője érdekében egymásra találó európai nemzetek közös bojkottját a senki által soha meg nem választott, és immár sajnos az Európai Parlament jelentős részét is kezükben tartó hálózatokkal szemben.

Szerdára kemény vitát tűzött napirendre az Európai Parlament, melynek délutáni ülésén terítékre kerül a „magyar ügy”: csak éppen egészen más előjellel, mint például az ENSZ-ben 1956 után. Azokban az időkben szuverenitását elveszített hazánkban valóban nem működött demokrácia és jogállam, és az ország egy idegen megszálló birodalom uralma alatt állt. Ma Magyarország szuverén jogállam, amelynek éppen ezért rendíthetetlenül ki kell állnia nemzetállami érdekeiért – de más európai nemzetek jogaiért is –, hogy ez a státusza nehogy meggyöngüljön vagy azt akár teljesen el is veszítse.

A vita lényege tulajdonképpen egyszerűen összegezhető: nem másról szól, mint nemzetállami szuverenitásunkról, és arról, hogy ezt a nélkülözhetetlen önállóságot – hazánk függetlenségét – jogunkban áll-e megtartani. Jogunkban áll-e például törvényeket módosítani olyan szabályok megszületése érdekében, hogy az országunkba illegálisan érkező külföldi ne tudjon az ország területére belépni? Jogában áll-e például migrációs válsághelyzetben a magyar hatóságoknak menedékkérőket csak akkor beléptetni Magyarországra, ha a menekültügyi hatóság számukra nemzetközi védelmet biztosító döntést hoz? Jogunkban-e áll külföldről jelentős összegekkel támogatott civil szervezetek számára – forrásaik és hátterük átláthatósága érdekében – törvényi kötelezettségeket meghatározni? Ezáltal a társadalom egésze és minden magyar állampolgár számára egyértelművé tenni, hogy ezek a hazánkban sokszor magas szintű politikai befolyásolásra törekedő szervezetek pontosan milyen támogató érdekcsoportok érdekeit kívánják érvényesíteni?

A magyar állampolgárok által demokratikus úton soha fel nem hatalmazott, ugyanakkor sorsukat és jövőjüket gyökeresen alakítani kívánó úgynevezett NGO-k befolyása akár egész demokratikus állami intézményrendszerünk működésére kihathat, és törekvéseik szélsőséges esetben Magyarország most még működő nemzetbiztonságát és függetlenségét sodorhatják veszélybe. Jogunkban-e ezt az országot megvédeni, és megtartani olyannak a következő nemzedékek számára, mint amilyennek mi annak idején szüleinktől és nagyszüleinktől megkaptuk, és amilyennek az elnyomók elűzése után megteremtettük? A kérdés tehát: kaphat-e jogot a nemzetállam?

A vitában két teljesen különböző világ csap össze egymással, és nem alaptalanul merülhetett fel az aggodalom sokakban a most közvéleményünket borzoló plenáris ülés kapcsán: vajon van-e elég erő, hogy sikerrel ellent álljon Magyarország és annak vezetője – a vitában bennünket képviselő Orbán Viktor – a ránk zúduló támadásoknak, és lesz-e elég erő, hogy ezt a küzdelmet végigvigyük? Győzhet-e a nemzetállami Európa a birodalmi Európa koncepciója felett? És Camus-vel szólva: elég erős lesz-e majd az értünk mindenünnen támadó kiáltások visszhangja? E tekintetben van azért ok a bizakodásra, hiszen ma már sokkal többen állnak mellettünk szerte Európában, mint évekkel ezelőtt.

A magyar miniszterelnök nem először megy az EP plenáris ülésére – ezzel nem kis számú ellenfele elismerését is kivívva. Ezeken az eseményeken a kormányfő kétségtelenül alámerül a Styx vizébe – idézve a Terror Háza megnyitóján elmondott beszédéből és újra is újra megerősíti – ha csak képletesen is – a függetlenségi nyilatkozatot.

Egy egészen biztosan és vitathatatlanul megvan hozzá: a bátorság. Mert ahogy egyszer miniszterelnökünk Winston Churchillt, a brit államférfit és jeles európait idézve mondta:

„A bátorságot joggal tartják az első számú emberi tulajdonságnak. Ez az, ami lehetővé teszi az összes többit.”