Károly szomorú fiatalember volt. Nála ez nem volt holmi átmeneti jelenség, mely a pillanatnyi hangulat különös játéka folytán hol kevésbé, hol erőteljesebb mértékben uralta érzékeny lelkivilágát. Nem! Károly mióta az eszét tudta, szünet nélkül szomorkodott. Ez az állapot zsenge ifjúkora óta végigkísérte őt, s ő beletörődve sorsába, megadóan cipelte eme sajátos érzésvilág áldásait.

Embertársai eleinte szokatlannak találták viselkedését. Az elemi iskola első osztályában, amikor a többi gyerek zsibongva szaladgált a folyosón, ő magányosan ült az osztályterem leghátsó padjában, leverten bámult maga elé, sűrűn pislogott a szemeivel, s közben fennhangon sóhajtozott.

Valaki odament hozzá, s megkérdezte tőle, voltaképp mi a baja, s nem gondolkodott-e még el azon a lehetőségen, hogy ahelyett, hogy itt búbánatoskodik, esetleg kijöhetne az udvarra téglával dobálni a tanári szoba ablakát, ahogy az minden épeszű gyerektől elvárható.

Károly lassan ráemelte fátyolos tekintetét, keze finoman megremegett, majd halk szavak hagyták el ajkait.

- Kérlek, menj el. Nem érzem magam alkalmasnak arra, hogy kivegyem osztályrészem játékaitokból, melyek oly hiábavalóak a lét eme siralomvölgyében. Lelkem elhagyatottnak és magányosnak érzi magát, miközben a honnan, s hová kérdésére keresem a választ, és elönt a végtelen fájdalom, ha a szenvedések és sorscsapások kínzó áradatára gondolok, mely törékeny lelkem sajgó sebeit érik nap, mint nap, miközben testem porhüvelyét hordom vezekelve a kínok mezején.

Az illető ezt az áradatot természetesen nem várta be, s már a második mondat közepe táján elhangzott ajkáról egy futtában odavetett, praktikus és tömör ténymegállapítás, mely tartalmára nézve azt volt hivatva közölni az emberiséggel, hogy Károly egy hülye.

Teltek-múltak az évek, s Károly egyre szomorúbb lett. Ruhatárából már óvodáskorában kiiktatta az élénk színeket, amikor kijárta a nyolcadikat, lemondott a kékről és a zöldről, s mire ráköszöntött az érettségi, a barnát is megtagadta, s csupán piszkosszürke színű kinőtt kardigánját volt hajlandó viselni.

A párválasztás súlyos teherként nehezedett lelkére.

A lányok rendre faképnél hagyták, mivel a bemutatkozás után, az ismeretség első percében a nyakukba borult, hangos zokogásba kezdett, majd kifejezte óhaját arra nézve, miszerint kísérjék el őt egy csendes, és lehetőleg elhagyatott helyre, s hagyják magányosan elpusztulni, vagy esetleg könyörületből fogják a kezét, s nyújtsanak számára vigaszt a szenvedés óráiban.

Hosszas tűnődés után Károly végül is a következő megállapítást tette.

- Ó, ezek a lányok mind oly vidámak és felhőtlenek. Nem illenek az én mély és finom lelkemhez! Talán egy beteg lány. Igen, ő talán megértene engem…

Másnap felkerekedett, s dologhoz látott. Elment a körzeti orvosi rendelőbe, helyet foglalt, majd fátyolos tekintetét körülhordozta a termen. Pillantása megakadt egy lányon, aki lehunyt szemmel, összezárt ajakkal, lemondóan ült az egyik sarokban. Összeszedte a bátorságát, lassú léptekkel megközelítette, majd megszólította.

- Megengedi kisasszony, hogy helyet foglaljak? Higgye el, nem óhajtom megzavarni magányos töprengését, ám beteg s elkínzott lelkem úgy érzi, talán enyhülést nyer azáltal, ha ön mellé telepedhetem.

A társalgás kissé nehézkesen indult.

- Mióta ül itt?

A válasz csak hosszú percek után érkezett meg, akkor is igen halkan.

- Immáron harmadik éve töltöm itt napjaimat. Korán reggel felkelek, elfogyasztok egy darabka száraz kenyeret, leöblítem egy kevés klórozott csapvízzel, s máris indulok az orvosi rendelőbe. Rendszerint én vagyok az első. Télen néha órákkal a nyitás előtt odakinn toporgok. Testemet ilyenkor szinte teljesen belepi a hó. Didergek, fázom, s elhagyatottnak érzem magam – sóhajtotta.

- Este azután zárásig itt ülök – tette még hozzá.

Károly egy pillanatig a lány merev és vértelen ajkaira szegezte tekintetét, majd félénken megkérdezte.

- S mondja, mi a betegsége? Nem találják az orvosok? Hiszen ha ennyi év óta jár ide...

A lány eddig lehunyt szempillákkal ült, most azonban a kérdezőre emelte tekintetét.

- Hogy mi a bajom? Azt kérdi, hogy mi a bajom? Az én bajom maga a világmindenség! Az emberiség szenvedése. A céltalan lét ezernyi gyötrelme és pokla! A kiúttalanság és félelem, mely maga az élet! Hát ez az én bajom.

Károly mellkasában ott legbelül ekkor valami nagyot dobbant, s azonnal megérezte: Ez az igazi!

Ettől a pillanattól fogva nem tágított a lány mellől.

Télen a járókelők megfigyelhettek egy furcsa párost, amely a körzeti orvosi rendelő bejáratánál, a sűrű havazás ellenére kitartóan fagyoskodik fél öt óta, noha a rendelés csak kilenckor kezdődik.

Amikor kinyílott végre az ajtó, ők beléptek, helyet foglaltak a váróterem valamelyik kopott padján, s a teremben ülő betegek ehhez hasonló különös párbeszédeknek lehettek fültanúi:

- Kisasszony, megmutathatom a látleleteimet? Nézze ezt a foltot. Itt a tüdőmön, látja? Már nem lehet sok hátra. De persze, nem is kár ezért a céltalan életért.

- Maga melyik kórházban feküdt legutoljára? Képzelje, én is! A múltkor azt ígérte, hogy elhozza a zárójelentését. Vethetnék rá egy pillantást?

Lassanként mély vonzalom alakult ki kettejük között. Amikor elváltak egymástól, rendre megbeszélték a következő találkozó időpontját.

- Akkor holnap a szokott időben, a gyógyszertár előtt.

Másnap pedig, amikor találkoztak, kiváltották az előző nap felírt gyógyszereket, majd sétára indultak a gyógyszertártól az orvosi rendelőig, onnan az árva kutyák menhelyéig, majd vissza.

Miközben kéz a kézben sétáltak, folyt tovább a csevej:

- Magának is szúr?

- Igen, itt a szívem alatt.

- S önnek, szédülések? Azok nekem is szoktak. Ez már az utolsó stádium. De persze nem is kár! Itt hagyjuk ezt a közönyös világot. Újabban szorongásaim vannak. Magának is? Magának állandóan? Ne higgye, hogy nekem kevésbé.

A társalgásban ennél a résznél kis szünet állt be, majd Károly halkan, alig hallhatóan megjegyezte:

- Most Kafkát olvasok. Meg Joyce-t. Céltalanság, magány, félelem. Ez az én életem is. Élet? Ugyan, nem élet ez! Ez csak a létezés percről percre, óráról órára ismétlődő kínja.

- Minek, minek? – legyintett fásultan.

- Ó, hiábavalóságok, ó, céltalan élet... – mondta, majd halkan hozzátette:

- Kisasszony, meghívhatom egy kamillateára?