Be is húzódtunk a kerthelyiségből a fedett részre, ahol ugyan dohos volt a levegő, de legalább a hőgutát elkerülte az ember, nem beszélve a bőrünket érő káros sugárzásról, minek hatására bosszantó barnaság szokott keletkezni, ami ugyan selejtes korunkban trendinek és illendőnek számít, de mi szerettük szembemenni az elvárásokkal.

Nem beszélve arról, hogy miután bevonultunk, Mihály úr bekapcsolta a táskarádiót, s édes-bús melódiák töltötték meg a teret.

– Én kérem, régóta mondom – kezdte Keskeny Károly –, hogy a haladás életképtelenné teszi az embert. Már nem is tudom, mikor mondtam először, de biztos régebben, mint amit az urak feltételeznek. Piszok rég, na.

Bólogattunk, hogy nem vonjuk kétségbe szavait, s Szomszéd úr intett, hogy kérünk még egy kört.

– Most, hogy itt a nyár – folytatta Keskeny Károly –, megjelentek a korcs mivoltukkal hencegők első példányai. Korcsok persze mindig voltak, de a haladásmentes társadalmak röstellték az ilyesmit, s igyekeztek elkendőzni. Büntették, bezárták, elüldözték, ahogy azt kell, de a mai kor embere mutogatja. Henceg.

– Mindig döbbenten csodálkozom rá a vizes palackos generáció létezésére. Biztos az urak is látták. Ülnek a buszon, és görcsösen kapaszkodnak egy műanyag palackba, ami – jobb esetben – vizet tartalmaz. (Rosszabb esetben élénk színű mérget). Ja, és természetesen ásványvizet.

Én ezektől a vízzel rohangáló emberektől iszonyodom. Zavar a létük. Ülnek és szorongatnak egy félliteres palackot. Benne víz. Ásványvíz. Buborékmentes. El nem mernek indulni nélküle. Én, ha gyerekkoromban szomjas voltam, kivártam, amíg hazaérek, vagy ott volt a nyomóskút. Még a városban is volt. De ezek nem indulnak el víz nélkül. Rettegnek, hogy szomjan fognak halni.

Hatéves koromban vidéken nyaraltam. Esténként a nagynéném megfejte a teheneket, leszedte a tejfölt, és másnap kivitte a piacra. Ezek meg cipelik a buborékmentes ásványvizet, mert lehet, hogy harminc percet is el kell tölteni ivás nélkül.

– Másik mai hiteles korcsbizonyítvány a könyök, kar meg lábvédő. És persze a bukósisak. Gyerekkoromban sokszor elestem biciklivel. Tudják mit csináltam, uraim? Felálltam. És ha a nadrágom elszakadt, az apám lekevert egy pofont. De ezeket az apjuk nem pofozza – ingatta a fejét Keskeny –, talán nem is meri. Lehet, a bukósisak miatt már nem is tudná.

Az én apám még azt mondta volna, hogy aki vízért pénzt ad, holott ott a csapban, az bolond. Beosztós egy ember volt. Mindig eltette a drótdarabokat. „Jó az, ha van!” – mondogatta. Amikor meghalt, nem tudtam mit kezdeni a rengeteg madzaggal. Tele volt velük a pince. Gombolyag, gombolyag hátán. Lefogadom, a földet kétszer körülérte volna. De restellte volna, ha harminc percet nem bír ki víz nélkül. Amikor megszökött a fogságból, napokig nem ivott semmit. Talán ezért is maradt életben.

Keskeny itt kissé elgondolkozott, majd két ujjával megvakarta az állát.

– Még a kulacsa is megvan. Zöld katonai kulacs. Léva, 17. gyalogezred. Ez van ráírva. Bár a zománc itt-ott lepattogzott. Ha valaha buszra szállok, s vizet hurcolok túlélésre, ezt viszem magammal, uraim, semmi mást. De, hogy nyomóskúton töltöm meg, az biztos.