Kezdetben a nők otthon dolgoztak, vezették a háztartást, nevelték a gyerekeket, összetartották a családot.

Aztán a 19. században néhány nő gondolt egyet és feltette a kérdést, hogy ő miért ne szavazhatna, miért ne politizálhatna, miért ne lehetne éppen az ország miniszterelnöke is? A szüfrazsettek ennél még tovább mentek, és bár a megsárgult fotókat elnézegetve utólag erős kétségeket táplálunk magunkban, mennyire hitelesek a férfi-nő kapcsolatok szószólóiként, kérésük meghallgattatott. Az európai nő kilépett a babaházból, önálló életre kelt. Dolgozott, diplomát szerzett, birtokba vette polgári jogait.

És ezzel nincs is baj.

Aztán jött az, hogy férfiak és nők között miért lenne bármiféle különbség bérezésben, pozícióosztásban, hiszen ugyanolyan tehetségesek, ugyanolyan felkészültek, igazságtalanság kétféle mércével mérni. 

Szerintem ez is teljesen helyénvaló. 

Aztán eljött a jelenkor, amikor bizonyos nagyvárosokban már nem szabad bókolni egy nőnek, mert az zaklatás, és ha bemondásra felidéznek egy megtörtént, félig megtörtént, vagy meg sem történt erőszakoskodást, akkor a másik fél meg sem hallgattatik, egyszerűen nekitámad a hiénafalka, mert a nőnek jogai vannak, a férfi meg sunyi, perverz állat, aki egész nap azon meditál, hogyan kéne megdönteni a világ összes nőjét. Az észérvek, a logika és az elfogulatlan vizsgálódás helyett őrjöngő érzelmi kirohanások, gyűlölködés és megbélyegzés jut annak, aki belekeveredik egy efféle szituációba.

Ez már nagyon nincs rendben.

De térjünk csak vissza a nők társadalmi helyzetéhez. Szögezzük le: közéleti részvételük immáron valóság. Vannak politizáló nők, és milyen jó, hogy vannak! Szerintem is. Tényleg. Ha Thatcherre és Kéthly Annára gondolok, még a tenyeremet is összeverem, ha Szél Bernadettre és Angela Merkelre, akkor nem annyira, de férfiak közt is akad mindenféle, önmagában ez semmit sem jelez. Szóval, ha egy nő tehetséges, rátermett, hozzáértő, vezessen az útja a legmagasabbra, nincs ezzel semmi baj.

Csakhogy ezután jött az, hogy ha egy közéleti vitában a vitázó férfi hajszálpontosan ugyanazokat a jelzőket, érveket szegezi történetesen női vitapartnerének (aki tehát dekára ugyanannyit ér a közéletben, hiszen saját jogán kivívta magának), mint egy férfinak, mondjuk azt mondja a nőnek, hogy ne haragudjon, de hülyeségeket tetszik beszélni, esetleg felkészületlennek, tájékozatlannak nevezi, akkor zsigerileg azonnal előbukkan, hogy nőkkel így nem szabad beszélni. 

Miért is ne szabadna? Hát nem arról szól a történet, hogy férfiak és nők a közéletben teljesen egyformák? 

Erre játszik rá Kálmán Olga, Lukácsi Katalin, meg a többi roppant önérzetes politizáló nő. Nekik szabad gyalázkodni, minősítgetni, beszólogatni, de ha ugyanezeket visszakapják (szigorúan a közéleti viták természete szerint), akkor azonnal nyávognak, hogy jaj, hát, ők nők, micsoda modortalanság velük így beszélni. Bármilyen szemétséget kövessenek is el, ha előkapják a jolly jokert, rögvest a te bunkóságod a téma. Ebből a csapdahelyzetből még Tarlós István sem tudott kikeveredni, a nőiségét politikai érvként kijátszó Kálmán Olgának virágot kellett vinnie, hogy ország-világ lássa, micsoda gavallér, tiszteli a nőket. Hogy azonban az ominózus műsorban előtte Kálmán hogyan, milyen mértékben szívózott vele, áthágva minden emberi és szakmai szabályt, arra már senki sem emlékszik. De Tarlós egyetlen mondata kiverte a biztosítékot.

Miért is várja el egy nő, aki önként belépett a közélet mocsarába, hogy majd száraz lábbal kerül ki onnan? Nincs különbség, nincsenek előjogok. Ugyanaz jár neki, mint egy férfinak, se több, se kevesebb. Ugyanúgy kell vele beszélni, ugyanolyan partnernek vagy ellenfélnek kell tekinteni. Hiszen ez volt az eredendő elgondolás. Ezt akarták. 

Vagy nem? 

Szerintük, a politizáló amazonok szerint: nem. 

Erre szokta mondani Pozsonyi Ádám barátom, hogy „töprengek...”.

Hát, van miért.