Lónya. Néhány száz fős település a magyar-ukrán határon. Egy átlagos kedden vélhetően nem történne a faluban semmi. Mostanság azonban nincsenek ilyen napok. Erre a kis településre naponta több menekült érkezik, mint amennyien itt élnek. Felborult a megszokott világ, rázuhant a háború és semmi sem olyan, mint volt mondjuk egy hónapja.

Jönnek a magyarok, az ukránok, az egyiptomiak és még ki tudja, hány ország polgárai. Átlépik a magyar határt, felülnek egy buszra és néhány perc múlva a lónyai segítő központban is vannak.

Tanácstalanság és félelem van az arcukon. Látom, ahogy az egyik egyiptomi fiatalember odalép egy magyar önkénteshez és mutogatja a telefonját. Kiderül, hogy a budapesti követséget akarja hívni, de nem sikerül neki, mert véletlenül felcserélte az országhívót és a +36 helyett +63 áll a számsor elején. Megoldják, tárcsáznak és jönnek értük a buszok, mennek Záhonyba, onnan Budapestre, ahol már várják őket a magyar önkéntesek.

Magyar család, három gyerekkel, a legnagyobb úgy nyolc esztendős lehet. Szerencsések, hiszen egy új rendelkezés miatt három gyerekkel az egész család elhagyhatja Ukrajnát, nem kell otthon hagyni a katonaköteles korban lévő családfőt. Kiderül, hogy értük jönnek. Irány a Balaton! Nyáron ez a mondat a szórakozást jelentette volna, most a biztonságot.

Fiatal lány, csak ukránul beszél. 19 éves, egyedül indult el Kijevből. Munkácsig vonattal, onnan taxival. Riadt arccal hallgat egy fiatalembert, aki fuvart ajánl neki egészen Székesfehérvárig – ott várja az édesapja. Megbeszélnek mindent és a lány ettől kezdve nem veszíti szem elől a magyar segítőjét. Ő a biztos pont az életében.

Érkezik egy pár, hordozóban egy kutyával. Ők is az ukrán fővárosból jöttek. Odalép hozzájuk egy magyar ember, aki segítséget ajánl. Beszélgetnek. Amit kihallani a szavakból: bombák, sziréna, metró, félelem. Elárulja, hogy szerencséjük van, értük mindjárt jön egy budapesti ismerősük és már mennek is. Minél messzebb a hazájuktól.

Jön egy magyar hölgy. Erős férfiakat keres, mert egy nagy kondérban levest hozott, kisebb tálakban rántott húst és rizst. Talál önkénteseket és már osztják is a magyarok az ételt. Nem számít, hogy ki honnan jött, mert Magyarország segít. Mindenkinek, aki valóban rászorul.

Este az autópályán. A világot már a sötétség uralja. Nyolcan ülünk a kisbuszban. Három felnőtt és három gyermek. Ukránok. Hárman sírnak. A három felnőtt. Próbáljuk őket megnyugtatni, hogy jó helyen vannak és vigyázunk rájuk, ameddig velünk vannak. Azt mondják, hogy tudják. De… Az otthon, a család, a barátok.

Kiszállnak a pályaudvaron. És csak azt mondják, hogy köszönik a magyaroknak, akik a világ legcsodásabb emberei.

Köszönjük! Szeretnénk azok lenni. Nem háborúzni akarunk, hanem békét. Magyarnak, ukránnak és úgy általában mindenkinek.