Trianon nem másról szólt, mint hogy a nagy és erős Magyar Királyságot szétzúzzák, a korábban benne élő nemzeteket egymásnak ugrasszák, a magyarokat pedig ellehetetlenítsék. A terv jónak tűnt, ahogy a megvalósítás is az volt, azonban a nagyhatalmak valódi célja nem vált valóra. 100 évvel a trianoni döntés után nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy a magyar nemzet él és virul. Ezért azonban nagyon sokat kellett tenni és szükségszerű lesz a küzdelem a jövőben is.

Ahogy már egy korábbi írásomban is kifejtettem, nem vagyunk könnyű helyzetben, ha a hazánk védelméről, illetve nemzetünk fennmaradásáról beszélünk. A Himnuszunkban szereplő „balsors” nagyon sok esetben nem csupán a tatárra, a törökre, az osztrákra vagy a szovjetekre, ebben az esetben az antanthatalmakra vonatkozik, hanem sokkal inkább a velünk egy országban élő, személyi igazolvány szerint magyar állampolgárokra, akiknek semmit nem jelent a haza, a nemzet, a magyar. Ők jelentik az igazi veszélyt.

Ezek a lakcímkártya „magyarok” tiltották és tagadták a kommunizmus idején, hogy egyáltalán beszélni lehessen Trianonról és a külhoni magyarságról. Ezek a hontalanok voltak, akik a rendszerváltást követően tovább mentették a szocializmus nemzetellenes ideológiáját, és ők voltak azok is, akik levezényelték a 2004. december 5-ei gyalázatot.

Hittem benne, hogy a trianoni békadiktátum 100. évfordulója elhozza a nemzeti minimumot, azt az egységet, amelyben mindenki egyformán érzi a döntés okozta fájdalmat. A versailles-i kastélyban aláírt szerződés értelmében Magyarország elvesztette területének kétharmadát, illetve az 1910-ben még 18 millió 200 ezer fős Magyar Királyság lakossága 7 millió 600 ezer főre csökkent. Felfoghatatlan veszteség, halálos ítélet.

Nem mindenkit hat meg történelmünk legsötétebb napja. A hazánkban élő koloncok soha nem tudnak kibújni a pufajkájukból. Sajnos több írással is találkoztam az évforduló kapcsán különféle liberális portálokon, amelyek arról szóltak, hogy már az emlékezés is minő nacionalizmus és egy „épeszű mai magyarnak” nem lehet megrendítő a békeszerződés százéves évfordulója. Az említett sorokat pont Szabadkán olvastam egy kávézóban, ahol délvidéki magyarok ültek körülöttem. Bevallom, nem bírtam ki, hogy ne osszam meg velük a „hazai” liberális „elit” véleményét. A válasz annyi volt: a szerzőt lehet, hogy nem rendíti meg a döntés, de a mi családjaink életét eléggé felforgatta az elmúlt évszázad.

A külhoni magyarság szerelmese vagyok, nincs olyan elszakított terület, ahol ne jártam volna már. Rengeteg csonka országon kívül szakadt ismerősöm, barátom van. Sokat beszélgetek velük és tudom, hogy mennyire nehéz a kisebbségi lét. A fővárosi libsik könnyen dumálnak, hiszen nekik fogalmuk sincs, mit jelent minden nap megküzdeni a magyarságért. Sőt, helyesbítek: nemzetünk koloncai azért küzdenek mindennap, hogy még véletlenül se nevezzék őket magyarnak. Nálam már elérték céljukat.

A szabadkai kávézó. Nem csak azért jártam ott legutóbb, mert szeretem a várost. A feleségem a vajdasági Topolyán látta meg a napvilágot. A családja soha nem költözött el a városból, a dédszülei még a Magyar Királyságban születtek, majd gyerekkorukban egyszer csak a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban találták magukat, amelyből később a Jugoszláv Királyság lett. 1941-ben a magyar hadsereg visszafoglalta egész Bácskát, de a magyar korszak csak három évig tartott. Ezt követően a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság állampolgárai lettek. A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban született a feleségem, nem sokkal ezt követően kitört a délszláv háború. A Jugoszláv Szocialista Köztársaság maradt, de először Szlovénia és Horvátország nélkül, majd később Macedónia és Bosznia Hercegovina is függetlenedett. Az iskolás éveit már Szerbiában és Montenegróban járta, gimnazista viszont Szerbiában volt. Mindeközben természetesen a család még az utcából sem költözött el. És ez csupán egyetlen magyar ember, család története. Egy az ötmillióból.

Ez az, amit soha nem fog megérteni senki, aki nem élte át.

A rendszerváltást követően 20 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az anyaországi magyarság végre testvérként tekintsen a külhoni nemzettársaira. Ennek első és legfontosabb gesztusa a kettős állampolgárság megadása volt. A családi példámon keresztül tudom, hogy mennyire sokat jelentett ez a határon túli magyar embereknek. Azoknak a magyar embereknek, akiknek 90 éven keresztül idegenként kellett élniük saját hazájukban, mégis magyarabbak voltak sok útlevele szerint magyar embernél. Ezzel egy időben elindultak a különféle kezdeményezések, amelyek közelebb hozták egymáshoz az anyaországi és a külhoni magyarokat. A fiatalok először csak találkoztak, később barátokká váltak, ma pedig már szövetségesek. Erről szól a nemzeti összetartozás.

Soha nem felejtjük el! A Kárpát-medence a mi otthonunk, a hazánk. Így van ezer éve, és ha rajtunk múlik, így lesz ezer év múlva is.