Múlt hétvégén felfedezhettünk egy újabb Woodwardot. Őszintén mondom, nem tudom, melyik ellenzéki internetes újság írta, aztán melyik vette át, mindenesetre hétfőn már az ellenzéki kereskedelmi híradó is foglalkozott vele: kevés a fizető néző a Nemzeti Színházban. Szerintük. Jajajajajajaj.

Hogy erre hogy jöttek rá? Ez maga a klasszikus oknyomozás. Megnézték a Nemzeti beszámolóját. Esetleg eleve valahonnét megkapták a teljesen nyilvános beszámolót értelmezéssel együtt, és akkor még silabizálni sem kellett nekik a számokat. De ha mondjuk nem is kapták meg előre, hogy mit kell nézni és saját maguk böngészték végig, munkájuknak sok értelme nem volt. Jó, volt, mert most nemzetiszínházozhatnak egy kicsit, visszasírhatják Alföldi Róbertet, de sok újat nem tudhattak meg belőle, annyi biztos.

Elég lett volna három éve odafigyelni, amikor Vidnyánszky Attila igazgató elmondta legújabb terveit: bár jól megy a Nemzeti, tele van, ennek ellenére egy fontos küldetést akar teljesíteni. Ingyenes előadásokat fog tartani a nagyszínházban gyerekeknek, fiataloknak. Azok számára, akik egyébként nehezebben jutnának el színházba. Hogy lássák színpadon a Csongor és Tündét, az Egri csillagokat vagy éppen a János vitézt. Mindezeket – teszem én hozzá – páratlanul látványos és tényleg szívszorító előadásokon. Ingyen. Ha pedig gyerekek ingyen néznek előadásokat, akkor értelemszerűen a bevétel is kevesebb. Aznap estére például nulla forint.

Szörnyű bűn persze, hogy távoli falvakból a Nemzetibe hoz gyerekeket Vidnyánszky Attila, hogy a magyar klasszikusokat kivételesen magas színvonalú előadásokkal szerettesse meg. És hogy általában a színházat megszerettesse velük. Szörnyű bűn ez egy ellenzéki sajtóalkalmazott számára, elismerem.

Mindez azonban évek óta ismert. Ingyenes előadások gyerekeknek. Még egyszer: ha nem fizetnek, nincs is aznap estére bevétel. És most mégis úgy tesznek, mintha rájöttek volna valamire. Mintha lelepleznék a Nemzeti Színházat. És innét már gyorsan jön a hazugság is: nem tudják megtölteni a színházat, ezért ingyenes előadásokat tartanak. És pillanatok alatt eljutunk odáig, hogy az egykori Május 1. moziban üzemeltetett színházterem viszont milyen nehéz helyzetben van. Ja igen. Érthető az aggódás. Hiszen többnyire itt dolgozik most a leghangosabb ellenzéki színházi ember, Alföldi Róbert. Musicaleket rendez, meg migránsválságra aktualizált Fassbinder-filmet adaptál színpadra, emellett meg (főleg) bohókás komédiákban mórikálja magát. Értjük, hogyne értenénk! Ne Vidnyánszky Attila Nemzeti Színházát támogassa a magyar állam, hanem Alföldi Róbert magánszínházi politizálását vagy vicceskedéseit.

Sokat járok a Nemzetibe, a legtöbb előadásukat láttam, nem feltétlenül mindig a bemutatón. Van, amit kétszer is megnéztem. Ami általános: mindig tele van. És nemcsak a külföldi sztárszínházak vendégjátékán, a MITEM-fesztiválon. Tíz előadásuk címét biztos fel tudom sorolni, amikre hetekkel korábban már nem lehet jegyet kapni: Meggyeskert, Az ember tragédiája, Galilei élete, Álomgyár, János vitéz (igen, amikor nem gyerekeknek játszanak ingyen, akkor is bőven megtelik), Egri csillagok (az is), Woyzeck, Mesés férfiak szárnyakkal, Cyrano de Bergerac vagy éppen Katona József tragédiája is, a Bánk bán (amit – gondolom – azért nem játszanak külön iskolásoknak, mert Vidnyánszky rendezése erősen a felnőttebbeknek szól). A Nemzeti Színház jól megy, teljesen logikus, hogy az ellenzéki propaganda a missziót abszolút tudatosan bukásnak hazudja.

Van ilyen, nem csodálkozom.

Az azonban elgondolkodtató, hogy vajon miért gyűlöli ennyire kitartóan Vidnyánszky Nemzetijét a baloldal. Elgondolkodtató, de tudjuk a választ. Mert Vidnyánszky konzervatív ember ÉS nagy művész. Egyszerre a kettő. Ezért irritáló a jelenléte. Valamennyit elfoglalt a baloldal által uralt színházi világból, igen, a tehetsége, a művészete segítségével. Ameddig Beregszászon volt, nem bántotta senki. Tudták, hogy nagy művész, de ott veszélytelen volt. Tudtak nemzetközi sikereiről is, Mejerhold-díjáról, francia vendégjátékokról, strasbourgi diákcserékről, fesztiválokról. De nem volt veszélyes. Akkor kezdett azzá válni, amikor szervezetet alapított, politikailag is megnyilvánult és Debrecenbe tette a lábát. Akkor már – szerintük – hirtelen elfelejtett rendezni.‎

Innen egy lépés volt minden nyilatkozatának a kifordítása, például a remény színházával való nyomorult gúnyolódás. De ha meggondoljuk: mi is a baj azzal, hogy a színház reményt akar adni az embereknek? Lehet egyáltalán remény nélkül élni? Csak persze, a „haladó” propagandamunkások vagy műveletlenségből, vagy szándékosan félreértelmezik ezt a kifejezést. Szerintük aki vagy ami reményt ad (mondjuk egy színházi előadás), az rózsaszínnek hazudja az egész világot, ahol semmi probléma és baj nem létezik, általános a boldogság és a szeretet. Aki szerint Vidnyánszky színháza ilyen, az soha ebben a büdös életben egyetlen rendezését nem látta. A remény nem azt jelenti, hogy minden tökéletesen rendben van minden világok legjobbikában. A reményről nem Pangloss doktor beszél, hanem Arisztotelész. Mert például a katarzis, hú, megint egy szó, amelyen lenézően röhöghetnek bizonyos emberek, szóval a katarzis, az ad reményt.

A Vidnyánszky elleni uszítás egyik legtipikusabb módja az esztétikai harc. Vidnyánszky katarzisról beszél, ők arról, hogy Vidnyánszky a világ gondjait akarja elfedni. Ez persze hazugság. Valójában persze ugyanaz a gondjuk a reménnyel és a katarzissal, ami magával Vidnyánszkyval, mármint azon túl, hogy nem baloldali: az, hogy nem értik és nem is akarjak megérteni.

Két vagy három évvel ezelőtt láttam A szarvassá változott fiút, Vidnyánszky egyik leghíresebb előadását Párizsban. Éppen akkor voltam kint, elmentem megnézni. Bár láttam már Pesten, de kíváncsi voltam a francia fogadtatásra, ráadásul tagadhatatlan: Vidnyánszky Attilát régóta szeretem. A Theatre de l’Atelier-ben ment, Párizs egyik legelegánsabb és igen, inkább baloldali színházában. (Természetesen bőven vannak jobboldali attitűdű színházak is Párizsban, csak azok – sajnos – a hagyományok miatt szinte kizárólag bulvárt játszanak.) Törőcsik Mari már nem tudott kijönni a társulattal, vetítéssel helyettesítették. Óriási siker, igazi vastaps.

Az Atelier igazgatója Didier Long volt, mind a mai napig ő. Nagyszerű rendező, sok előadását láttam Párizsban, egy modern Stuart Maria-darabtól kezdve (Isabelle Adjani volt a címszereplő) egy nagyon eredeti Júlia kisasszonyokon át egy elég perverz Equusig. Teljesen más színházi és ideológiai világ, mint Vidnyánszkyé. De előadás után elragadottan gratulált Vidnyánszkynak, hosszan-hosszan elemezte az előadást. Igen. El volt ragadtatva. Az előadáson ott volt az arab nyelvű világ legnagyobbnak tartott költője, Adonis is, akit minden évben a Nobel-díj egyik esélyesének tartanak és előbb-utóbb nyilván meg is fogja kapni. Adonist elbűvölte az előadás, meghatottan gratulált Vidnyánszky Attilának a végén.

Ahogy Vidnyánszky hatása alá került – szándékosan csak külföldi, nagy rendezőket írok most – Anatolij Vasziljev, Silviu Purcarete, Claude Régy, Valere Novarina, Viktor Rizsakov vagy éppen Valerij Fokin. Bár most belementem abba, amit nem lenne szabad: bizonygatom, hogy milyen nagy rendező Vidnyánszky. Persze pontosan tudják, akik piszkálják. Hiszen ezért is teszik.

Azért térjünk vissza egy pillanatra a nézőszámra… az összehasonlítás nevetséges, de hát egyszerűen tény: Alföldi 2008 és 2013 között vezette a Nemzetit, azaz öt évadából két évadban még Gyurcsány-Bajnai-kormány volt Magyarországon. Ameddig nem csinált magából politikai szereplőt, hivatásos ellenzéki agitátort, éppenséggel nem lökdösték egymást a nézők a színházában. Nem állítom, hogy sokszor voltam ott, de egyetlen kivétellel – ez az Egyszer élünk című előadás volt – sohasem volt telt ház, és akkor igen elnézően fogalmaztam. A park, Alföldi rendezte, erről már írtam egyszer a 888.hu-n, nem akarom magamat ismételni, ezért csak röviden: szombat este, május elején, előadás előtt a legjobb helyekre is volt jegy, a nézőtéren félház, a kínos előadás szünetében pedig nézőfogyatkozás. Vagy egy Úri muri, a hetvenes évek színjátszását idézve. Vagy egy amatőr színházi próbálkozásnak tűnő Jó estét nyár jó estét szerelem (az előadásban szinte statisztaszerepre kényszerítve Törőcsik Mari és Garas Dezső). Megint csak utolsó pillanatban vásárolt jegyek a legjobb helyekre és félház. Igen. Sőt, a Három nővér is jó példa erre, pedig az tagadhatatlanul jó előadás volt, egy nagy román-amerikai művész, Andrei Serban rendezése. Természetesen tökéletesen apolitikus előadás, egy félmondatnyi utalás sem volt, hogy oktatásegészségügy – így aztán enyhén szólva nem tódultak rá a nézők.‎

De menjünk vissza a mába. Sőt, nézzük a jövőt. Augusztus 20-a előestéjén a Nemzeti Színház az esztergomi Bazilika előtt fogja előadni a Csíksomlyói passiót. Tényleg, van egy tizenegyedik darab, amire szintén hetekkel egy-egy előadás előtt lehetetlen jegyet kapni, igen, a Csíksomlyói. És most Vidnyánszky arra a trükkre készül, hogy ingyen fogja játszani több ezer embernek. (Tavaly a csíksomlyói nyeregben 25 ezer ember nézhette meg ingyen az előadást, nagyon ravasz ember ez a Vidnyánszky).

Remélem, egy igazán oknyomozó ellenzéki médiaalkalmazott kioknyomozza utána, hogy mennyi bevétele volt a Nemzetinek az ingyenes előadásból. Csak arra kell vigyáznia, nehogy egy másik ellenzéki médiumnál dolgozó megelőzze az oknyomozásban. Mindenesetre a végelszámolásnál egyik is, másik is csak jól járhat. Legfeljebb az a kérdés, hogy melyik írja meg a leleplező művet és aztán a leleplezésért melyik tünteti ki a másikat.