Milo üdítő magyarországi látogatása és egy régóta műsoron lévő, de érdekesmód egy olvasói levélben csak most kritizált előadás robbantotta ki azt a vitát, amit már régóta le kellett volna folytatnunk. Ez olyan hullámokat vert, hogy ezt kommentálandó, a helyét kereső baloldal máskor nyelvileg olyan óvatos zászlóvivője egy időre ki is tört a politikai korrektségből (ez túlságosan felszabadítóan hathatott rá) és kijelentette, hogy itt „a nagy fideszes buzivita”. Részben ehhez van köze annak is, hogy a Heti Válasz már nem olyan jól informált újságírója szerint „helyi érdekű polgárháború” vette kezdetét a jobboldalon. De igaza van a 888-nak, amikor azt írja, hogy „ennek nincs jelentősége a nagy kérdések szempontjából”. A harmadik kétharmad után ráadásul gyávaság és lustaság lenne nem belebocsátkozni olyan vitákba, amelyekre, ha helyes választ adunk, meg tudjuk nyerni a 21. századot. Akkor is így kell tennünk, ha ellenfeleink belháborút látnak bele, ők ugyanis – velünk ellentétben – már vitázni sem tudnak, hiszen egy gondolatuk sincsen.

Onnan kell kezdenünk, hogy a progresszív identitáspolitikának hála a legtermészetesebb emberi viselkedések bármelyikét, a megszokott gesztusokat és társas viszonyokat is bonyolult elnyomó viszonyoknak, alá-fölérendeltségi rezsimeknek és olyan elidegenítő rendszereknek látjuk, ami a benne résztvevők akaratán kívül és annak ellenére működik. Rendszer, működés, elnyomás, struktúra, mechanizmus – ezek a szavak alkotják a kortárs baloldali, liberális identitásharc szófelhőjét. Ez az ideológia minden társas kapcsolatot nullösszegű játéknak tart, de azt ígéri, hogy tudja azt a megoldást, amelyben mégis mindenki nyer. A melegek kapcsán is ezt a lelkiismeretlen játékot űzik, amikor „többségi társadalomra” és „LMBTQ-csoportokra” osztják az embereket, az identitásharc frontvonalát állítva fel ezzel.

Ebben a nyelvhasználatban a család, az iskola, a templom és a munkahely megannyi kis pokol, ahol a személyközi viszonyok kérlelhetetlenül érvényesítik a maguk mini rendőrállamának logikáját. A patriarchális maradványok könyörtelen leépítése persze nem járt együtt az erőszak csökkenésével, éppen ellenkezőleg: egy még nehezebben tetten érhető, bujkáló agresszió kialakulásához vezetett, ahol a paranoia, a neheztelés és a könnyelmű vádaskodás közös célpontot talál, akár a mindennapi élet említésre se méltó rezdüléseiben is. Ennek révén a szülő potenciális pedofil, a tanár rosszindulatú ellensége a gyermekek fejlődésének, minden rendőr látens bűnöző, a pap pedig egész nemzedékek megrontója. Nem a tekintélyrombolás régi gyakorlatáról van itt szó, egy új jelenséggel van dolgunk, amelyhez képest a ’68-as diáklázadók szelíd motorosok voltak. Ha győznek, nem máshogy fognak működni az emberek közötti kapcsolatok, hanem sehogyan.

Mindennek eredményeként lassan egy üdítőital palackját sem lehet kinyitni anélkül, hogy ne érnék benne tetten a nemi egyenlőtlenség mélyszerkezetét, a jogtalan „fehér privilégiumok” ellen elkeseredett hajszát indítók mindenütt faji zsarnokságot szimatolnak, az áldozati státusz pedig olyan értékes, hogy a hősök legszebb gesztusát, vagyis a közösségért való önfeláldozást hovatovább fasiszta jellemvonásnak bélyegzik. Az aránytévesztés és a moralizálás határtalan: a metoo-maoisták a mégoly ártatlan bókok pufogtatóit üldözik, de szavuk sincs az új keletű nyugat-európai nemierőszak-hullámhoz, miközben az idei Pride-ot a Prezi-vezér nyitja meg, ezzel vonva passzív agresszív tolerancia-nagykoalícióba a Szilícium-völgyi „kreatívipari osztály” adóelkerülő–dzsentrifikáló nagyburzsoáziáját és a „transzpolitika” (?) híveit. S így lett a szexuális kisebbségek hajdani lázadó lobogója, azaz a szivárványos zászló a neoliberális konformizmus emblémája. Az „elfogadó” digitális nagyvállalatok a nyitottság demonstrálásával bizonyítják „jófejségüket”. Mert ha egy munkahely „melegbarát”, akkor automatikusan mentesül minden olyasmi alól, ami minden más munkahellyel szemben alapelvárás.

Az elmúlt évtizedek jobboldali identitáspolitikai veresége után azonban most olyan új csatatér nyílt, ahol a mimózák zsarnokságát gyakorló csoportok megsemmisítő vereséget szenvednek.

Egyfelől a túlzásba vitt identitáspolitika autoimmunbetegsége sújtja a haladó tábort: a műszavak (safe space, trigger warning, mikroagresszió) rengetegében elvész az értelem, a radikális feministák nekiesnek a transzneműeknek, a legkülönfélébb áldozat-közösségek egymástól féltik kizsarolt előjogaikat, a legszigorúbb vegánok pedig lassan a növényvilággal szemben elkövetett erőszak miatti lelkiismeret-furdalástól halnak éhen. De képtelenség feloldani az ellentétet a migráns férfiak Mohamed-kori bigott nőellenessége és az őket védelmükbe vevők által képviselt posztmodern ember jogi fundamentalizmus között is. Amint száz évvel ezelőtt igaza volt Tisza Istvánnak, hogy „a gondolkodás szabadságát a szabadgondolkodóktól kell megvédeni”, úgy manapság a social justice warrioroktól kell félteni az igazságosság – oly’ fontos! – fogalmát.

Másfelől a normalitás visszatérése is kovácsolja a fegyvereket: kulturális korfordulón járunk, amely a biztonságot, a közösségi szemléletet és a régi erényeket helyezi újra előtérbe. Ebből fakad, hogy a progresszív identitáspolitika zászlóshajója, vagyis az LMBTQ-mozgalom zátonyra fut a konzervatív hozzáálláson. Ehhez hasonló az is, hogy a keresztény Európa értékei az egyetlenek, amelyek védelmet nyújthatnak az iszlamista barbárság ellen.

A magyar konzervatív arcképcsarnok számos múltszázadi alakja – legalábbis élete bizonyos szakaszán – meleg volt: Almásy László Afrika-kutató, Joó Tibor történész, Szerb Antal és Pilinszky. De ha nem így lett volna, akkor is a konzervatív hozzáállás az egyetlen, amely az emberi természet mélységes tiszteletben tartása miatt úgy fogadja el természetesnek a homoszexualitást, hogy azt mindenféle identitáspolitikai hátsó szándék nélkül teszi. Elfogadja a homoszexualitást – és eközben nem zsákmányolja ki saját céljaira a homoszexuálisokat. Nem kér cserébe semmit, nem ismételget bornírt butaságokat a melegfelvonulásra járó Jézusról, tiszteli az embert és elfogadja annak hajlamait. Nem csinál belőle ügyet.

Az ún. „buzilobbi” kártevésein való felháborodás felesleges időpazarlás: amint a teljes egészében heteroszexuális kódokat sugárzó vizuális környezet (fehérneműt hirdető óriásplakátok, hagyományos családmodellt reprezentáló reklámkultúra, konvencionális romantikus filmek) ellenére vannak és mindig is lesznek melegek, úgy egy-egy olyan film, balettelőadás vagy zenés darab hatására sem válik valaki homoszexuálissá, amelyben lányos fiúk szerepelnek. Senki ne éljen hajlamai ellenére! A liberális érzékenyítő tréningek ugyanakkor ellentmondásosak. Utóbbinak jellemző tünete például az amerikai vígjátékok megszokott alakja, a „laza meleg srác”, aki vicces csetlésével-botlásával és nemi szabadosságával hívja fel magára a figyelmet – ezzel erősítve rá az ostoba homofób előítéletekre. Más kérdés, hogy a természetes nemi szerepek szándékos dekonstrukciója, a gendertanszékek nyomában járó relativizmus vagy a queer studies áltudományos elmélete az ember biológiai és társas ösztöneit összezavarni és elhalványítani igyekszik. De a melegek nem szakállas nők, hanem normális férfiak.

Tehát: melegnek lenni természetes dolog: nem ad okot büszkeségre (hiszen nem akarat nyomán jött létre, nincs köze teljesítményhez: egyszerűen csak van), de semmiképpen nem szégyellnivaló. Nem azért, mert „már az ókori görögök is”, hanem azért, mert az öröktől fogva adott emberi természet konstans eleme. Normális része az emberi természetnek, a nemi hajlamoknak és a társas késztetéseknek. Az LMBTQ-mozgalom identitáspolitikai célkitűzése viszont semmi más, mint a homoszexuálisok emberi méltóságának semmibe vétele és rájuk nézve megalázó helyzet előidézése. Hogyan is lehetne az emberi egzisztenciát csak és kizárólag a nemi irányultság alapján számon tartani s ily módon fordított rózsaszív háromszöggel jelölni meg embereket? Ez az identitáskonstrukció közös frontra akar kényszeríteni különféle embereket csak azért, mert nemi vonzalmaik – amely pedig legszemélyesebb dolguk – valamiben hasonlók. „LMBTQ-emberek” nincsenek – sofőrök, pékek, fodrászok, újságírók, tanárok, kertészek vannak és így tovább. Emberek, mint mindenki más.

Itt az ideje, hogy az LMBTQ-mozgalom által misztikus identitássá és önálló, elkülönült létformává növelt homoszexualitást úgy kezeljük, mint a sokféle emberi jellemvonás egyikét s köztük nem is a legfontosabbat. Vannak melegek – na és? A melegkérdés akkor fog lekerülni a napirendről, amikor a kérdés nem lesz többé kérdés. Nem lesz kérdés, mert nem kérdéses, nem kezeljük sem problémaként, sem dicsőségként. Mert nem téma. Ezenkívül pedig magánügy.