Kedves gyerekek!

Ma arról mesélek, hogy mi jár nektek, és mi nem. Éspedig azért mesélek nektek erről, mert olvasom és hallom mindenfelé, hogy – szerintetek – nektek minden jár. Mondom sorban: 1. jár a 400 ezres kezdő fizetés, 2. jár az önálló albérlet, 3. jár egy autó, 4. jár az állami segítség, mert az állam azért van, hogy titeket finanszírozzon.

Tudjátok, mit, gyerekek, elmesélek néhány érdekes esetet. Mert nem mindig voltak ám olyan boldog idők, mint most, hogy minden hülye egyetemre járhat, ha apuci és anyuci befizette a tandíjat. Nem. Régen, kedves gyerekek, vagy bekerült az ember az állami felsőoktatásba, vagy nem. Esetleg a következő évben újra próbálkozott. Volt, akit negyedszerre, ötödszörre vettek fel az egyetemre. De akit nem, az sem esett kétségbe, szakmát tanult, úgy boldogult. Mert kezdetnek jegyezzétek meg, gyerekek, hogy az ember feje nem azért van, hogy kalapot tegyen rá. Az ember feje azért van, hogy gondolkozzon, mégpedig rugalmasan, és a kedvezőtlen élethelyzetet kedvezővé alakítsa. Amíg van két kezed és két lábad, édes fiam, lányom, addig tanulni és dolgozni egyaránt tudsz, és ahelyett, hogy a kibaszott mobilodat nyomkodnád egész nap, igazán kezedbe vehetnéd a saját sorsodat. Gondolom én.

Azt mondjuk nem értem, miért akarsz feltétlenül diplomát. Hiszen a diplomának ma már nincsen olyan értéke, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. Azelőtt valóban beléptél valahova, egy szűkebb társaságba, ha főiskolát/egyetemet végeztél, már csak azért is, mert az iskola nem volt érdekelt abban, hogy fejpénzért, képzési szakok megmentéséért becses személyedet akkor is bent tartsa, ha tök hülye voltál. Nem, a tök hülyék – általában – repültek a felsőoktatásból, legalábbis szorgalom vagy ész nélkül nemigen végezhettek a jogon, a bölcsészkaron, az orvosin. Nyilván ma is akad magas fokú képzés, csak jelzem, hogy lehetsz diplomás, hiheted, hogy az elit része vagy, és ezen a jogon máris jogokat szereztél – csak hát az élet nem így működik. Az ország tele van diplomás tökfilkókkal és diploma nélküli zsenikkel (persze fordítva is igaz...). Ma a jó szakmunkás annyit keres, amennyit nem szégyell, azt a munkát vállalja el, amelyiket szeretné, választhat, hogy jó pénzért itthon marad, vagy még jobb pénzért külföldön vállal munkát. Igen, a kozmetikus, az ács, a kőműves és a többi sok pénzt keres szorgalmas munkával, ha jól csinálja, amit csinál. És miután a liberális demokrácia lényegében osztály nélküli társadalom, nemhogy átjárás van, de a selejt rendesen össze is keveredett a minőséggel, az elit mint olyan vagy láthatatlan, vagy már nem is létezik. Hiszen a selejtes is felemelkedhet, a tudás nem érték többé, mint azelőtt. Ez számodra egyfelől lehetőség, mert lehetsz hülye, akkor is diplomát szerezhetsz, mint mondtam. Másfelől szerintem ne törekedj az értelmiségi kasztba, a fent jelzett elitbe, ami a mi időnkben még úgy-ahogy igaz volt – mára ugyanis nincs hova törekedned.

Ha elvégzel egy felsőfokú iskolát, még nem vagy szellemi lény. A fizikai munkát végzők ma, a gépek és a számítógépek korában egyre kevesebb dologban különböznek a szellemi munkásoktól. Nézd meg például, hogy működik az autógyártás, de számtalan iparágban, a mezőgazdaságban, a szolgáltatószektorban és máshol is elmosódnak a határok. A XXI. században a klasszikus, könyvalapú tudás visszaszorult azok körébe, akik egyébként sem a fizetésért, hanem belső kényszerből szellemi foglalkozásúak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy fojtsd el magadban a szellemi igényeidet, csak annyit, hogy olyan nagyon ne törekedj oda, ami már nem létezik, másrészt ne érezd a nyomást magadon. Hagyd a fenébe a kamuszakokat, inkább tanulj szakmát, prímán megélsz belőle. Ha rendesen dolgozol, fejlődsz, ha örömödet leled a munkádban, boldog ember leszel.

Na, most, mielőtt te is elhinnéd, hogy ma sokkal nehezebb fiatal pályakezdőnek lenni, mint hajdanán, hadd folytassam a mesét. Ami már nem is mese, hanem rögvalóság. A boldogult Kádár-korszakban, amiről apád és nagyapád otthon ódákat zeng, hogy milyen biztonságos volt, ugyanolyan sok társadalmi visszásságot hordozott, mint az 1990 utáni időszak. Hogy az emberek már nem emlékeznek a valóságra, annak az a fő oka, hogy fiatalnak lenni mindig, minden rendszerben jó, diktatúra idején is, mert az ember nem politizál, hanem csajozik/pasizik, táncol, kirándul, sportol, iszik, és szabadon jár-kel. Igen, ilyen egyszerű. Harminc év múlva majd te is nosztalgiázol 2021-ről, hogy istenem, koronavírus járta, de milyen boldogok és vidámak voltunk, mennyivel emberségesebb volt az a korszak... De amit mondani akarok: a Kádár-korszak is tele volt ám pályaelhagyókkal, diplomás pincérekkel, taxisokkal, portásokkal, bújtatott állásokkal. Ha nem hiszed, nézd meg a Dögkeselyű című filmet, amelyben Cserhalmi egy egész nemzedék nevében, szívszorító hangon mondja nagybeteg apjának, hogy hiába a diploma, nem tudtak megélni, ezért ment el taxisnak.

1956 és 1990 között csak a családomban és a szűkebb környezetemben emberek sokaságát ismertem, akik évekig lebegtek az értelmiségi és a munkás közötti státuszban. Igaz, ők nem siránkoztak, mint ti, hanem keményen megfogták a munkát. A keresztapám például úgy tudta elvégezni estin az egyetemet, hogy napközben kazánkovácsként dolgozott, igen, évekig, egészen addig, amíg kézhez nem vette a matematika szakos diplomáját. Egy másik családtag – fiatal lány volt akkoriban – hajnali négykor felkelt, fagyban és nyári melegben kiszórta Rákospalotán a sok száz újságot, hétre végzett, hazament, átöltözött, aztán bement az egyetemre. Igen, hosszú éveken át így élt, kellett a pénz, és volt is neki, mert keményen megdolgozott érte. Ha a barátaimnak pénzre volt szükségük, a nyolcvanas években még a gimnázium és egyetem mellett is vagont rakodtak. Amikor Pestre kerültem, a fizetésem felét kapásból elvitte az albérletem (helyesebben egy nagyobb szoba, ahol a haverommal laktunk), a maradék pénzből éltem, ahogy tudtam. És megéltem, mert az ember mindig annyiból él meg, amennyi van. Igaz, nem voltak olyan igényeim, mint ma, vén fejjel, nagyszerűen eléltem krumplin meg vajas kenyéren egy hétig, és tudtam, hogy lemondással jár a puszta létünk, de akkoriban teljesen más dolgok érdekeltek, mint a komfortérzés...

Tudjátok, gyerekek, az élet már csak úgy működik, hogy ifjúkorban az ember tanul, fejlődik. Nem csak a tananyagot, az élet dolgait is megismerjük. Megtanulsz dolgozni, tűrni, mérlegelni, alkalmazkodni, értékeled a nehezen megszerzett szabadságot, megismered az embereket, megtapasztalod, milyen fent, aztán hogy milyen lent. Ez utóbbinak az a jelentősége, hogy amikor már jártál fent is, lent is, nem otthon zokogsz, hogy gonosz az állam, csődtömeg az életed, mert nem keresel annyit, mint a nálad húsz évvel idősebbek, hanem stratégiát építesz a kilábalásra. Magadban bízol, nem másokban. A gyerekből felnőtté válsz.

Sorolhatnám még reggelig, de a lényeg a következő: aki akar, ma is tud dolgozni. Ne mondjátok már, hogy az állam feladata titeket babusgatni! Olyan családvédelmi intézkedésekkel segít nektek ez a kormány, amilyenekről az előttetek járó nemzedékek még csak nem is hallottak. Hozzátok vágnak egy házat és egy autót, és mindenféle kedvezményeket kaptok, ha családot alapítotok – tudjátok, más korokban, más országokban a két kezüket összetennék az emberek ilyen intézkedések láttán.

Erre is gondoljatok, amikor szépen elteszitek a telefont a zsebbe, kiléptek a jó levegőre, és elbuszoztok a munkahelyetekre, másodállásba vagy főállásba, mindegy. Ott köszöntök szépen, dolgoztok rendesen, képzitek magatokat, és aztán szépen lassan, meglehet, több év alatt, beindulnak majd a dolgok.

Mert az útnak van eleje és vége. És az út itt kezdődik, nem pedig azzal, hogy átszakítjátok a célszalagot.