A hétfői fogadóórán reggel megjelent egy ember, s csak ennyit mondott:

- Át kéne keresztelni a várost.

A polgármester maga elé nézett. Lefelé, az asztal lapján szétterített papírlapokra, melyek másfél órája hevertek ott szépen elrendezve, s ő próbált is odafigyelni a betűkre, melyek szavakká néha összeálltak, csak értelmük nem volt nagyon.

Értelme annak a tények volt, hogy a felesége tegnap távozott egy nála fiatalabb fickóval, aki hónapok óta felbukkant, s bár a felesége állította, hogy ők csak barátok, és a puszta szakmai szimpátia követeli meg, hogy rendezvényekre járjanak, s utána beüljenek egy kávéházba, majd a felesége onnan telefonáljon, hogy késni fog. S ő már akkor a fejét fogta, őrjöngött, mire megkapta, hogy csak ne akarja őt birtokolni, s most a táncoló betűk végre értelmet kaptak, összeállt valami, s ő ezt olvasta a fehér papíron sorakozó pontokból: „Ha valaki még egyszer a férfi-nő barátság lehetséges voltát említi nekem, hát szétverem a fejét!”

Lassan felemelte a tekintetét, s a másikra nézett.

- Tessék?

- Át kéne keresztelni a várost. Nem jó a neve.

A polgármester alaposan szemügyre vette. Kövérkés alak, negyven és negyvenöt év között. Erősen kopaszodik. Bár, lehet, hogy csak harmincas. Az elhízás, meg a haj hiánya öregíti az embert.

Felsóhajtott.

- Kifejtené, kérem bővebben is?

A szemben ülő szintén sóhajtott egyet.

- Mondom, azért jöttem, hogy változtassuk meg a városunk nevét. Ez, ami most van, nem jó név. Erre nyújtanék be javaslatot. És egyben támogatókat keresek az ügynek, elsősorban a polgármester úr személyében.

- Maga kicsoda?

A másik most kissé felemelkedett, s kezét nyújtotta.

- A nevem Bíró Jenő. Közösségfejlesztő vagyok. De gyümölcsészettel is szeretnék foglalkozni és célul tűztem ki az ősi fazekasmesterség feltámasztását a településen.

A polgármester vetett még egy pillantást az előtte heverő iratokra, majd legyintett, a papírokat összerendezgette, mappába tette, és az egészet becsúsztatta egy fiókba.

- Mi a baj a város névével? Becsületes és tiszteletreméltó név. A szüleinknek is jó volt.

- Nézze. Egy hely miliője benne van a nevében. És a név már meghatározza a lakosok sorsát. Ott van például London. Olvasott maga Sherlock Holmes-t? Na, látja. Akkor nem magyarázom tovább. Elég, ha csak annyit mondok, hogy Hasfelmetsző Jack. Ha London jut az ember eszébe, a bűnüldözés, vagy egyáltalán, maga az élet, akkor mindjárt arra gondol, hogy Hasfelmetsző Jack. Legalábbis velem így van. De mondja, mi történhet, maga szerint mondjuk Ceské Budejovicében? Legfeljebb annyi, hogy a drogista uszkárja megharapja a segédlelkész lábát.

- Igen, Budejovice valóban szörnyű hely lehet – mélázott el a polgármester. – Még szerencse, hogy a mi városunk neve Sajólenke.

Bíró Jenő előrehajolt, s a hasa így rábuggyant a derékszíjára.

- Csak ne legyen úgy oda ezzel a Sajólenkével. Mit tud felmutatni ez a város? Mire lehet büszke? Arra, hogy a Rostás Sanyi tavaly elvitte az állomásfőnök kerékpárját? Meg a Lakatos Jóska fia lopja a propánbután gázpalackot a kisvendéglő mögötti raktárból?

Az a Jóska fia volt? – kapta fel a fejét a polgármester. – Melyik? Az öregebb?

- Dehogyis. A fiatalabbik Lakatos. A Ferkó gyerek.

- Az? Abból ki sem nézné az ember.

- Hát ez az! Ezért nem gyanakodott rá a Füzesi rendőrfogalmazó úr se. De nem tőlem hallotta! – tárta szét két kezét. – Én nem mondtam magának semmit.

- Jó – legyintett a polgármester. – Folytassa, kérem.

- Nézze, én az egész gyerekkoromat végigunatkoztam itt, Sajólenkén. Vártam, hogy majd lesz valami. Valami izgalmas, olyan, amiben részt vehetek. De itt nem történik semmi. És ezért, polgármester úr, a város neve a hibás!

A város neve a bűnös abban, hogy én harminchét évesen a múlt héten halasztottam a vizsgámat szocioesztétikából, és még azért is a város elnevezése a hibás, hogy egyesekkel nem állnak szóba itt a lányok. Most neveket nem mondok magának, de ismerek ilyen férfiakat. Pedig van itt a városban nem egy takaros menyecske. De vannak, akikkel ezek a csinos menyecskék szóba sem állnak. Csakis olyan illetőkkel állnak szóba, akik jobb elnevezésű városokból jöttek. Olyanokból, mint Pest, vagy Nagykanizsa.

Nem akarom, hogy majd a gyerekem is – pattant fel vöröslő fejjel Bíró Jenő -, végigunatkozza itt az életét. És éppen olyan legyen, mint én. És vele se álljanak szóba a lányok. Ért engem, ugye, polgármester úr?

A polgármester egy darabig nem válaszolt.

A papírokra gondolt a fiókban, rajta a fekete pöttyökre, meg a feleségére, aki elment egy másik fickóval.

Az illető valami pécsi jogász. Pécsi. Hm. És véletlenül se Csempeszkopácsi, vagy Sajólenkei. Mond valamit ez az ember.

Ha a településük neve mondjuk, Kőszeg lenne, és ő Kőszeg városának lenne a polgármestere, a felesége talán még mindig itt lenne vele.

- Tudja mit? – állt fel székéből a polgármester. – Igaza van! Ez voltaképp egy kiváló javaslat.

Azzal megragadta a szemben ülő ember kezét, és megszorította.

- Támogatom!