Amikor az ember a 2010 óta tartó kormányzásról gondolkodik, legelőször az időtartamra lesz figyelmes. Tizenkét esztendő bizony már korszak a politikában. A 2010-ben tízéves gyerek azóta szavazó lett, maholnap munkába áll. Ennek a képzeletbeli fiatalnak a szemszögéből egyetlen ember jeleníti meg a korszakot: Orbán Viktor. Tizenkét év alatt róla beszéltek az iskolában, a felnőttek társadalmában, őt látta a tévében, és bárki is merült fel vagy süllyedt el a hazai politika örvényében, Orbán Viktor szokta nyerni a négyévente esedékes választásokat.

Képzeletbeli fiatalunk azt is észrevette, hogy Orbán Viktorhoz a legtöbb ember viszonyul valamilyen módon. Nem egyszerűen kedveli vagy nem kedveli, hanem határozott, gyakran szenvedélyes véleményt alkot róla. Száz-százhúsz évvel ezelőtt Tisza Istvánnal fordult elő hasonló, ő is korszakot formált, ahogyan utána Horthy Miklós és Kádár János is. Politikai váltógazdaságban, demokráciában a tizenkét esztendő szinte duplán számít. Ha arra gondolunk, hogy Merkel visszavonulásával Orbán Viktor az Európai Unió leghosszabb ideje hivatalban lévő kormányfője, könnyen beláthatjuk, hogy személye és politikája nem pusztán jelen van, de mélyen beágyazódott a magyar társadalom kollektív tudatába.

Ennek a ténynek a jelentősége abban érhető tetten, hogy akárcsak a Ferencvárosnak, neki is kettőzött erővel kell küzdenie a kis csapatok ellen, hiszen mindenki őt akarja legyőzni. Nem is annyira a személyét, inkább a korszakát akarják megbuktatni. A mögöttünk álló tizenkét esztendő ugyanis nehezen, vagy egyáltalán nem megváltoztatható közjogi, gazdasági, társadalom-lélektani örökséget teremtett mindannyiunk számára. Az ellenzéki pártoknak azonban sem szimatuk, sem tudásuk nincsen az ellentételezésre.

Hadd mondjak egyetlen példát. A hosszú ideje tartó és a választásokra is talán ráhúzódó koronavírus-krízisből a baloldal úgy jön ki, hogy kézzelfogható támogatottságot nem merített a bizonytalanok és a jobboldaliak táborából. Pedig nagy bajban lett volna a Fidesz, ha az ellenzék a válság elején bejelenti: minden lényeges és észszerű védelmi intézkedést megszavaznak, támogatják a megválasztott kormány járványellenes lépéseit. Ez a döntésük a nemzeti egységkormány képét vetítette volna előre a magyar társadalom számára, a barátságos és korrekt ellenzékét, amelynek fontosabbak az emberéletek, mint a pillanatnyi haszonszerzés. Rendben, a törzsi gyűlölet miatt ezt a forgatókönyvet az ellenzék nem tudta megvalósítani. Csakhogy más épkézláb, önálló ötlettel sem rukkoltak ki, összevissza beszéltek a teendőkről, néhány nap leforgása alatt gyökeresen más irányú intézkedéseket javasoltak, sürgettek, követeltek. Így aztán – és ezt mutatják a felmérések – a saját elkötelezett híveiken kívül senkit nem sikerült elérniük, meggyőzniük. Politikai impotenciájuk, arctalanságuk a mögöttünk álló három ciklus egyik legfontosabb körülménye, egyúttal a folyamatos Fidesz-kormányzás fő biztosítéka.

Az Orbán-korszak történelmi léptékű vállalkozása, az ország alkotmányos, gazdasági, lélektani rendbetétele sikeresen lezajlott. A munka legnagyobb részét elvégezték, évek óta finomhangolás zajlik. Szerencséje volt a magyar jobboldali kormánynak a nemzetközi környezettel is, a válságok elkerültek bennünket, és – talán akarata ellenére – a magyar kormányfő méretarányosan hatalmasat lépett előre a világpolitikában is. Ha nincs a járvány, magabízó, jókedvű, erős és gyarapodó országot hagy hátra a következő kormánynak (valószínűleg saját magának). Így viszont 2002 óta a legnagyobb kihívás elé néz a hazai jobboldali-konzervatív közösség, a számok azt mutatják, hogy jövő tavasszal bármi megtörténhet, a külföldi parancsszóra összetuszkolt ellenzék nem esélytelen a győzelemre.

Ha esetleg ők kerekednek felül 2022 tavaszán, az elmúlt tíz esztendő, az Orbán-korszak eredményeit aligha lehet semmissé tenni. Azonban fontos átrendeződés zajlana, akár hónapok alatt is. A magyar polgárok két következménnyel biztosan számolhatnak: a migránsok megjelenésével és a gazdasági mutatók hanyatlásával. Éppen azzal a két üggyel, amelyet az Orbán-korszakban a hatalom birtokosai példamutató hatékonysággal kezeltek. Addig is, amíg a választók döntésére várunk, hadd zárjuk ezt a néhány következtetést felvillantó minielemzést azzal, hogy bármi is történik a jövő évi választáson, Magyarország száz esztendő alatt most térült el leginkább a megörökölt kényszerpályáról. Ennek a körülménynek a fontossága akkor tűnne ki az egész társadalom számára, ha sorra elveszítené azokat a kedvezményeket és előnyöket, amelyek az Orbán-korszakban hozzátartoztak a mindennapjaihoz.

Éppen ezért a megoldás kulcsa ott van a kezünkben, jól kell dönteni múltról és jövőről.