A görög-perzsa háború nem leghíresebb, de kétségkívül legemberibb fejezete, amikor a spártaiak a nyári Karneia ünnepére hivatkozva nem indultak el időben a csatába. Mire megérkeztek, az athéniak már elintézték a támadókat. A spártaiak körüljártak a helyszínen, megszemlélték a halottakat, majd gratuláltak a győzteseknek és hazautaztak. Ebből a történetből ma azt olvassuk ki, hogy micsoda tetű dolog cserben hagyni a szövetségest. Az ókori ember pedig talán azt, hogy bár szegény spártaiak eleinte moccanni sem tudtak az ünnep miatt, de végül teljesítették kötelességüket, szóval, nagyon korrektek voltak egyfelől Apollón isten, másfelől a hellén ügy iránt.

Történetünkből kitűnik, hogy ugyanazon eseménysornak több értelmezése is lehetséges. Különösen igaz ez a történelem magyarázatában. Ha nem vesszük figyelembe, hogy egyazon eseménysort szükségszerűen másképp értékeljük ma, mint a régmúltban, hiszen időközben elpusztult a szóban forgó civilizáció, eltűnt az akkori politikai, gazdasági, szellemi környezet, vele együtt a szemtanúk, akkor aktualizáljuk a múltat, amit pedig nem szabadna.

Mindig meglep, amikor teljesen felkészületlen, műveletlen és alapvetően elfogult emberek szellemi ügyekben mutatnak irányt. Egyszer László Gyula professzorral készítettem interjút. Mutatta nekem a feje felett a roskadásig teli könyvespolc tetejét: oda gyűjtötte össze a neki megküldött amatőr őstörténeti munkákat. Derék uruguayi magyar fogorvosok és kanadai magyar szobafestők írták azokat a veretes szakkönyveket, nyilván úgy, hogy elolvastak egyet és rögvest írtak egy másikat. László professzor nem ítélkezett, csak mosolygott és a „termékeny bizonytalanság” fontosságát hangsúlyozta, ennek vezérfonalként kell végighúzódnia a történész életén, mondta. Merthogy a tényeket sokféleképpen csoportosíthatjuk, a lényeg, hogy soha nem mondjuk azt, hogy így volt, hanem csak annyit, hogy így lehetett, hiszen a régmúltban ásunk mélyre, kevés a kapaszkodó, kevés a bizonyosság.

Teljesen érthető, hogy a Magyar Nemzetben zajló szabadkőműves-vitában (amelyhez e sorok írója is hozzászólt) pattanásig feszült a légkör, osztják egymást a felek, hiszen nem pusztán szakmai, de politikai tétje is van, ki hogyan vélekedik Trianonról, 1918-ról, Károlyiról, Tiszáról. Igen, száz esztendő nem múlik el nyomtalanul: a nagyszüleink még személyesen élték át a történteket, minden itt rezeg bennünk a 21. század elején is. Személy szerint sajnálom, hogy az eredeti disputa időközben kisiklott, és valamiféle szakmai-nem szakmai kompetenciavita folyik immáron az eredeti tárgy vizsgálata helyett, de nem is ez a lényeg. A szóban forgó vitát csak azért citáltam ide, hogy rámutassak: miközben a történettudományi viták aktuálpolitikai színezete megáll száz éven belül, teljességgel érthetetlen, mire gerjednek, akik a magyar őstörténetben merülnek el. Persze, úgy, hogy csak visszatartják a lélegzetüket, oxigénpalackot nem visznek magukkal, amikor belebucskáznak a mélybe.

Évek óta figyelem gyanakodva és szomorúan, ahogyan teljesen tudatlan emberek ugyanazokat a hülye jelmondatokat visszhangozzák a pozsonyi csatáról, arról, hogy sumérok vagyunk-e vagy etruszkok, és más „nemzeti sorskérdésekről”. Azért fontos a múlt, hogy uraljuk a jelent – szól az egyik ilyen bölcsesség, ami rendben is volna, ha a jövőről is mondana valamilyen frappáns szentenciát az illető, tekintve, hogy jelen nélkül jövő sincs, de nem. A jövő nem fontos, ahogyan a jelen sem, csak a múlt, amelybe minden fantaszta beleültetheti hervadt képzeletét. Ha az ember szóvá teszi, hogy talán ne terjesszünk meséket a valószínűsíthető eseménytörténet és a tények helyett, akkor álombakónak neveznek. Nemrégiben alaposan kikaptam a Facebookon, amikor helyreigazítottam egy Apponyinak tulajdonított idézetet: nem az a fontos, mondta-e, hanem, hogy igaz-e, és egyébként is, akár mondhatta is volna, ne oszlassak szét nemes hiedelmeket, mert azzal a nemzetnek ártok, hangzott az ellenérv sok-sok állítólagos hívemtől. Íme, a hülyeség jobboldali verziója. A valóság helyett a mese a lényeg. Így lesz a parasztokat fosztogató Rózsa Sándorból életfogytig szabadságharcos, Kossuthból aljas, sunyi hazaáruló, Görgeiből osztrák kém, Petőfiből barguzini poéta. Így terjed a hit, hogy Árpád fejedelem négy fia és ő maga is a pozsonyi csatában áldozta életét a hazáért, miközben fogalmunk sincs, hány fia volt, hogy hol és mikor haltak meg. Olvastam már ősmagyar recepteket tartalmazó szakácskönyvet is, ami legalábbis bátor vállalkozás, miközben a huszadik századi keletkezésű brassói aprópecsenye eredettörténetének is legalább négyféle változata létezik.

Ha valaki szóvá teszi, hogy nézzük meg a tényeket, és egyébként is tiszteljük a szakembert a szakemberségéért, érkezik a mocskos akadémiázás, bezzeg ott is mindenki magyarellenes, takarítsuk ki az egész kócerájt érv. Ezzel meg azért nem lehet mit kezdeni, mert ha végigpörgetem magamban történész ismerőseimet, akiknek nem is a huszadik század, hanem Bizánc fegyverei vagy éppen a mohácsi vész a kutatási területük, azt tapasztalom, hogy a magyar történettudományban sem mindenki Ungváry Krisztián ám. És abban is biztos vagyok, hogy a tudatlan tömeg vakhitét és hülyeségeit táplálni, ahelyett, hogy a szellem emberéhez illően felvilágosítanánk, tanítanánk, elmagyaráznánk új összefüggéseket, ugyanolyan bűn, sőt, hiba, mint bezárkózni a szellemi elefántcsonttoronyba és hálózati résztvevőként osztani az észt.

Ahogyan elnézem, a jobboldaliakat is magában foglaló magyar társadalom oly mértékben elbutult, olyan könnyen bedől téveszméknek és olyan szellemi igénytelenségben tapicskol, hogy munka volna bőven. Első lecke: ne foglalkozz őstörténettel, mert bonyolult az! Ha szobafestő vagy, fess, ha matektanár, számolj, ha sofőr, vezess! Egyszerűen azért, mert minden mesterségnek van tanulóideje és mesterkorszaka. Elég furcsa eljárás, amikor teljesen tájékozatlan, műveletlen emberek a szakembernek magyaráznak, hogy mit, hogyan kéne csinálniuk.

Olyan nehéz ezt megérteni és betartani? Szerintem nem. Csak jobban kellene tisztelni azokat, akik hivatásszerűen foglalkoznak azzal, amiben jártasságot szereztek. Nem dumálunk bele a szobafestő, a matektanár, a sofőr munkájába sem – miért éppen az őstörténethez értenénk ilyen kiválóan?

Akkor lesz rend a világon, az országban és a fejekben, ha ezt a magától értetődő igazságot mindenki elfogadja. Ha nem, akkor pedig igénytelen és szellemileg torz marad a nemzeti oldal (is).