A járványhelyzet többek közt azért hasznos – már, ha lehet ilyet mondani a coviddal kapcsolatban-, mert az ember úgy tölthet órákat a gép előtt piszmogva, és úgy bambulhatja feleslegesen mások posztjait, bejegyzéseit, vitáit, hogy elmondhatja, ő nem lusta, otthonülős alak, pusztán jó állampolgár, szabálykövető, és fontos számára embertársai egészsége, ezért nem megy tömegbe, és kerüli a felesleges kimozdulásokat.

És mivel én jó állampolgár vagyok, felelősségteljes, és fontos számomra embertársaim egészsége, még három csoportba léptem be a facebookon, bár egyből ki is léptem, mert a „Kiadó békéscsabai ingatlanok” – ahová betett valaki tévedésből -, nem tűnt annyira vonzónak, és a posztok alatt olvasható sértegetések is eléggé belterjesek egy pesti író számára.

Lényeg, hogy az egészséges élet és az állampolgári felelősségteljes viselkedés iránt tanúsított állhatatosságom közben érdekes dolgot figyeltem meg. Rajta vagyok több levelezőlistán, naponta beszélek tucat emberrel, olvasom hazafiak véleményét, és azt látom, hogy nem elég az, hogy mindenki tudja.
Á, dehogy! Mindenki jobban tudja!
És mivel az ember hiú, nehezen viseli el. (Ez persze csak köntörfalazás, az emberek kilencvenkilenc százaléka egyáltalán nem viseli el, ha a bírálat éri, vagy, elég, ha csak ő úgy érzi, hogy valaki bírálja.) Épp ezért férfiak közt nyomban kialakul a szkander.

Mondja. Visszavág. Nem hagyja! Azért se!
És min mennek ölre? Oltások! Erdogan! Putyin! Szíria! Háttérhatalom.Olyan dolgokon, amikre sem befolyásuk, sem rálátásuk. Ernőnek nincs hadserege, de őrjöng Törökország miatt. Jenő ezt nem hagyja, pedig sem rakétákkal nem bír, se egyetlen minisztert vagy nagykövetet nem ismer, és nem is fog ismerni soha. Károly burkoló és vízvezeték szerelő, biológiából annyit tud, hogy marhára bejön neki a Micike hátsója a sarkon lévő nemzeti dohányboltból, de virológusi babérokra tör, és lehengerlő magabiztossággal ítél élet és halál fölött, mert elolvasott két blogot, meg több tucat facebook bejegyzést.

Soha semelyik levelezőlistán nem vitáznak arról, hogy Csortos ebben a jelenetben jobb-e, mint Rajnai Gábor, Kós Károly székelyföldi építészeti munkái tetszenek inkább, vagy a zebegényi templom, hogy Neogrády Antal vásznai kissé giccsesek, bár az akvarelljei közt akad kiváló, a rántottába kell-e gomba is, vagy elég a hagyma, és Jon Lord billentyűjátéka bár kiváló, csak túl sokat merített J. S. Bach munkásságából.

Nem, ilyesmiről senki.

Pedig az ilyesmire rálátásuk van, és – ha akarnák – része lehetne az életüknek.
A szíriai helyzet megoldása ellenben akkor se megy Jenőnek, ha a feje tetejére áll, és teljesen mindegy, hogy jobban, vagy rosszabbul tudja Szíriát, mint Ferenc.

Mark Twain leír egy jelenetet az „Egy jenki Arthur király udvarában” c. szatírájában, melyben egy távolbalátó az érdeklődőknek – persze nem ingyen – megmondja, hogy ebben a pillanatban mit csinál épp a frankok királya, egy ismert nemes hölgy, vagy akár maga a konstantinápolyi császár.
Egyetlen embernek sem jut eszébe megkérdezni, hogy mit csinál valaki tőle három méterre, a háta mögé dugott ujjaival.

Az emberek valahogy szeretik a távoli dolgokat. Talán azért, mert akkor egyrészt nem kell azokat megoldani, másrészt nem derül ki rögtön, hogy ügyetlen valaki vagy sem, és alkalmas-e a probléma megoldására. Lehet, ha Ferencre rábíznánk Szíriát, nagy marhaságot csinálna, sőt, el sem vállalná, de így, hogy esélye sincs arra, hogy megbukjon vele, nagyon lelkesen tudja, hogy mit kellene tenniük másoknak, míg, ha mások beleokoskodnának abba, hogy ő nem jól pirítja a májat a főtéren álló kis étterem konyhájában – ahol hétvégén szakács -, roppantul fel lenne háborodva, és azonnal tiltaná az illetőt.