Nagyon ráér
2020.10.30. 16:25
– Mit üldögél itt?
– Ráérek…
A kis téren most épp ketten voltak. Ő meg én.
Ő rohant. Pontosabban a rohanásból torpant meg. Láttam, amint elsuhanna mellettem, a lába épp átszakítaná azt a képzeletbeli szalagot, amely a pad szélét és a szemközti fa törzsét kötné össze. De megtorpant. Pont elkaptam a torpanás pillanatát.
Tegnap nem torpant meg, és tegnapelőtt sem.
Én akkor is ültem.
– Figyeljen ide – mondta, s kapkodva az órájára nézett, majd mellém ült. – Mi az, hogy maga ráér?
– Van időm.
Egy másodpercig némán nézett rám, tapogatott a szemeivel, majd hadarni kezdett.
– Honnan van ideje? Figyelem magát. Mindig itt ül, és néz maga elé. Forgatja a fejét. De sosem célirányosan. Nézelődik. Olykor szuszog. Miért?
– Miért ne nézelődnék és forgatnám a fejem?
Nem válaszolt, csak idegesen a térdére csapott.
– Maga mindig ezt csinálja! De nem csak itt, ezen a padon. A múlt héten a Ferenciek terén láttam magát. Nézett egy galambot. Percekig! Kíváncsi voltam, hogy meddig nézi azt a madarat, ezért megálltam, és vártam. Hátha abbahagyja. Hátha abbahagyja, és megy a dolgára. De maga nem hagyta abba. Tovább nézte. Úgyhogy megszakítottam a megfigyelést, és otthagytam. Maga miatt elkéstem.
– Néha macskákat is nézek – jegyeztem meg. – A macska olykor visszanéz, és így egy ideig nézzük egymást. Maga nem szokta?
– Én erre nem érek rá – fakadt ki.
– Kár – mondtam. – Macskát nézni jó. Próbálja ki. De nézhet verebet is.
– Magának honnan van ennyi ideje? – kérdezte majdnem sikoltva, s az órájára nézett.
– Gyűjtöm.
– Mit csinál?
– Gyűjtöm. Gyűjtögetem. Apránként illesztem össze. Másodpercet a másodperchez, percet a perchez.
– Meséljen – ragadta meg a gallérom. – Most már úgyis elkések.
– Nézze – kezdtem bele. – Mondok egy példát. Rajta vagyok egy levelezőlistán. Tudja mi az? Nagyon jó. Egy listatag ma reggel a következőt írta. Felolvasom magának, itt van a telefonomban:
„Én bizonyos szempontból megértek mindenkit, aki nagyvárosban nőtt fel, napi 30 kézmosással, agyonklórozott, halott vizet és műélelmet fogyasztva, szennyezett levegőt belélegezve egész életében. Így nyilvánvalóan gyengébb az immunrendszere, mint a falun, állatok által terjesztett milliónyi fajta vírus között, rengeteg napsütésben és tiszta levegőn felnőtt embereknek. Sajnálom, hogy olyan helyen szocializálódtatok, ahol állandóan reklámok, politika meg mindenféle orvosi propaganda hatásainak vagytok kitéve.”
– Mi ez a baromság? – horkant fel. – Az oltások bevezetésével vidéken is jelentősen visszaszorították többek közt a csecsemőhalálozást.
– Huszonöt – mondtam neki.
– Mi huszonöt?
– Perc. Szerény becslés szerint. Ha ezt megírja. Mert előtte rákeres, hogy ne írjon olyat, amibe bele lehet kötni, majd szerkeszt. Átolvassa, hogy ne legyen benne hiba, és elküldi. Huszonöt – ismételtem meg.
– Annyi azért nincs.
– Tévedtem. Harmincöt. Mert délelőtt még négyszer ránéz, hogy mi a válasz.
– És aztán?
– Ott az a híres regény – folytattam. – Tudja, amit hirdetnek az újságban. Kidobtam.
– Miért dobta ki?
– A kilencedik oldalnál meguntam.
– Később lehet, hogy megtetszett volna. Én a maga helyében próbálkoztam volna még.
– Kilencven. Kilencven perc. Három próbálkozás másfél óra. Tudja, hány olvasatlan kötet áll a polcon? És kiszámolta már, hány napja lehet még hátra?
Nem válaszolt. Alsó ajkát beszívta, majd ismét az órájára nézett.
– A volt kollégám tegnap odalépett hozzám a posta előtt, és megjegyzést tett a ruházatomra, külön kiemelve a nyakkendőmet és a galléromat.
– És?
– Azt mondtam, hogy sietek.
– Ennyi?
– Igen.
– El fogja híresztelni, hogy gyáva.
Erre nem reagáltam, mert észrevettem a fán egy kék cinkét. A cinkék a kedvenceim. Az emberek általában csak annyit tudnak, hogy cinke, pedig a széncinke mellett, ami a legismertebb, és a legtöbb ember arra mondja, hogy „a cinke”, létezik még a kék cinke, a kormosfejű és a barátcinege is.
Ez egy kék cinke volt, rögtön megismertem a feje oldalán húzódó csíkról. Egy ideig ugrált, majd felreppent, és elszállt a távoli erdő felé.
– Nem beszélve az osztálytársról! – fordultam ismét felé.
– Ő mit tett? – sóhajtott fel.
– Ostobaságot hangoztatott a Facebookon. Tiltottam.
– Miért?
– A kilenc perc miatt.
– Értem – nézett rám gúnyosan. – Maga most azt gondolja, hogy valami hatalmas találmánya van. És ebből sportot űz.
– Én csak ücsörgök.
Hirtelen az órájára nézett, majd sietve felpattant.
– Most mennem kell. Én erre nem érek rá. De az a módszer semmiképp nem jó. Ez egy marhaság.
– Rendben van – mondtam neki. – Igaza van.