Az egyik cikkben egy ukrán lány tik-tok tevékenységét követhetjük nyomon.

„Valeria szemén keresztül minden apróságot elkezdünk értékelni mi is, itt, a békében. A szülei lelkesen csettintgetnek és ugrándoznak a videókban, miközben a lányuk sötét humorral szúrogat oda Putyinnak. Például amikor gerslit eszik Putyin tojásaival, vagy amikor odaképzeli őt a bokszzsák helyébe.
Megmutatja, ahogy sétál (vagy épp fut) az utcán, hogy a romok között áll, vagy a szétlőtt kórházban, aminek kapcsán megköszöni Putyinnak a renoválást, igazán nem kellett volna – mondja.”

De ilyenből most rengeteg van. Ez egyfajta trend.

Együttérzek ezekkel a civilekkel, főleg azokkal, akik menekülni kénytelenek, és megértem, hogy az ő élethelyzetében nem lehet mást mondani, mint Fuck Putin.

Megértem, hogy ők nem tudják történelmi távlatból nézni, hogy szétlőtték a játszóterét, kevés az étel, a benzin, a gyógyszer, nincs, aki betömje a lyukas fogát. Az a kis büfé, ahol napi szinten itta a kávéját és beszélgetett el a felszolgáló lánnyal, most nincs a helyén, és ki tudja, a felszolgáló lány életben van-e. Nem beszélve arról a fura foltos kutyusról, akivel évek óta minden nap találkoztál a parkban, és múlt kedd óta nem látod. Ezt mind megértem.

De nekünk itt Magyarországon még megadatott a gondolkodás luxusa. Gondolkodni ugyanis csak akkor lehet, akkor képes az ember, ha nincs érzelmi hatás alatt. Másképp fogalmazva: ha józan. Ugyanúgy, ahogy egykori szerelmekről évekkel-évtizedekkel később tudunk csak reálisan gondolkodni, egy ilyen helyzetet is csak akkor tudsz józanul nézni, ha távol vagy. Nekünk nem kell az életünkért rettegni, ezért mi gondolkodhatunk azon, hogy valójában ki a felelős a fennálló helyzetért. Ők ezt nem tehetik meg.

Úgyhogy hasson ez bármennyire tiszteletlenségnek és részvétlenségnek, de a háború elől menekülő tömegek nem biztos, hogy jobban is értik a háborút, mint mi. A kisember tapasztalata vajmi keveset számít annak megítélésében, hogy „ki a hibás”. A kisember látja, hogy az iskola kerítése bedőlt, de nem volt ott azokon a tárgyalásokon, ahol évekkel ezelőtt megágyazták ennek a mai helyzetnek az alapját. Látja, hogy a trafikban nem tud dohányt venni, de nem látta, és épp ezért nem is csinált insta-posztot arról a cigarettáról, amit eldobott egy illető, miután civileket lőtt Donbassban.

Megjegyzem, alattomosak ezek a cikkek, mert azt sugallják, hogy ha megindít a kisember szenvedése, akkor egyértelmű, melyik politikai álláspontot kell elfogadnod, egyikből következik a másik. Az együttérzésünkön élősködve nyomják le a politikai propagandát a torkunkon. Morális válságba próbálják sodorni az itteni kisembert, az ő terhévé is teszik a borzalmakat.

A régi trükköt alkalmazzák, az árukapcsolást. Az együttérzést csomagban kínálják egy ideológiai-politikai érdekképviselettel.

Hogy mi a tanulság?
A kisember megbízhatatlan. Ha csak az ő narratíváját követjük, eltévedünk. Ha az igazságot látni akarjuk – feltéve, hogy létezik olyan, hogy igazság –, akkor távolabbról kell szemlélnünk az eseményeket.

Az együttérzés akkor jó, ha cselekvésre sarkall (menekülteken segítés, stb.), de ne torzítsa a látásmódodat. Attól még, mert Valeria nem ihat lattét a kedvenc kávézójában, a világpolitikai folyamatokat érteni kell. Már csak azért is, mert a mi latténkra, a mi bőrünkre is megy a játék.