Áll az ember a megállóban, áll egy ideje, a busz nem jön, a topogás unalmas, és amikor a sokadik kört járja a kis betonozott területen, még azt veszi észre, hogy az eső is elkezdett csöpögni.

Ilyenkor az ember felsóhajt, és behúzódik a kis fülkébe, majd unottan bámul maga elé. Igen, bámul, jobb híján a buszmegálló oldalfalán látható hirdetésre. Bámul, pislog párat, s nem érti, magát a hirdetést. Nem érti, hogy a képen látható három ember mit keres egymás mellett. Mi is az ő viszonyuk? És az ilyesmi hogy jött létre?

A plakáton látható egy fiatal fehér nő, mellette egy fiatal fekete férfi, és ketten fognak egy gyereket, egy csecsemőt, aki se nem fehér, se nem fekete, se nem félvér, hanem sárga, csíkszemű. (Mellesleg mindhárom pucér.)

Az ott melyikük gyereke? Ez az első kérdés. Mert abba már beletörődött az ember, hogy vannak olyan elvtelen, kultúraáruló némberek, akik feketékkel alapítanak családot, de az utód akkor rendszerint a kettő keveréke lesz. Valami félvér, félig barna színű, félig fehér vonásokkal. Ez ugye a biológiai törvény. De hogyan hoztak létre egy sárgát? Netán örökbe fogadtak? De miért egy harmadikat? Nem akartak sajátot? Bármilyen beteg valaki lelkileg, azért az ösztönös egy anyánál, hogy gyereket akar, és az a sajátja legyen. És az is ösztönös egy férfinél, hogy nem akar idegent nevelgetni. Miért sárga? Feladtak egy hirdetést „Még nem vagyunk elég haladók és sokszínűek, harmadik típusú babát szeretnénk?”

Hozzátenném – mielőtt az emberi jogok és a humanizmus hívei elkezdenék kommentben a kopácsolást -, hogy pont a humanizmus nevében bűn az ilyesmi. A gyerek ugyanis nem tehet semmiről. Legfőképp arról, hogy a szülei idióták, és ideologikus alapon nézik a világot, haladni akarnak, ha a világ belerokkan is, illetve arról sem, hogy nincs a felmenőiben hűség a hazájuk és kultúrájuk iránt. Egy áruló gyereke is ártatlan. És kiemelném főleg a gyereket, mert lesz neki egy sorsa, amit nem ő választott. Félvérként sem az a kultúra nem fogadja be, ahová belecsöppen, sem az nem tekinti magáénak, amit elhagyott. Sosem lesz igazi fehér, de a feketék szemében már nem fekete. Ott elhagyott valamit, itt betolakszik. Generációk és újabb keveredések kellenek, amíg ez lecsitul és azzá válhat, ami szeretne. Feltéve, ha szeretne, mert a nyugat európai példákból látszik, hogy dehogyis szeretnének ők. Azt akarják, hogy a befogadó földön lehessen az ami, létrehozhassa a saját kis szigetét, ahol nem zavarnak be az őslakosok. Ahol élhet úgy, és olyanokkal, ahogy ott élt, ahonnan eljött. (Mondjuk, ezért kár volt macerát vállalni, maradhatott volna otthon is.)

Az a gyerek jár majd óvodába, lesznek osztálytársai. Szeretne focizni, ugrókötelezni, futkározni. Később randizni, barátokat szerezni. És ez a kérdés mindig elő fog jönni, mindig ott lesz, és a hülye szülei haladó elmebaja csak kínt, szenvedést, és rossz emlékek garmadáját eredményezi majd. Ha látok kevert párokat, amint tolnak egy babakocsit, én mindig együtt érzően sóhajtok: Miért bántjátok azt a gyereket? Miért kínozzátok? Nem tehet semmiről.

Igen, az United Colors of Benetton plakátjáról – plakátjairól – beszélek. Ismerjük jól. Feketét-fehérek-sárgák kéz a kézben sétálnak a tolerancia óceánjának partján. Meg hát olykor egy kis azonos neműek ölelkezése. E nélkül nem teljes ma a propaganda.

Közben meg olvasom egy cikkben, hogy elkészült az uniszex hidzsáb. Az United Colors of Benetton egy olasz–tunéziai rapperrel együttműködve új ruhakollekciót dobott piacra, amelyet a muszlim kendő, a hidzsáb uniszex változatának neveztek el.

(Olasz-tunéziai. Ennek is milyen gyerekkora lehetett? Nem csoda, hogy rapper lett belőle. Szegény.)

A Benetton hidzsábjának reklám szlogenje a következő volt: „A szépség a sokszínűségben rejlik, ahogy a szabadság a hidzsábban”.

Áll ott a mucsai magyar a megállóban, várja a buszt, és elkezd töprengeni. A szabadság a hidzsáb, a reakció és a konzervatív kötöttség meg a miniszoknya. Értjük.