Sok nagy és tehetséges színészt tart számon a magyar filmtörténet. Legtöbbjüket az átlagember nem is ismeri. (Makláry Zoltán, Peti Sándor, Mály Gerő stb.)

Honnan ismerné? Manapság alig gyártanak igazi filmet. Ma tudniillik egy film nagyjából annyit tesz, mint iszonyat sok inger kevés időtartamra elosztva. És technika mindenáron.

Ebben az ingerdömpingben ki veszi észre a színészi játékot – ha van is egyáltalán? Mert ne legyünk rosszindulatúak. Lehet, hogy képes lenne az a színész, akinek X másodperc alatt ugorni, rúgni, ordítani, lőni, csókolózni kell űrhajóból kiesve és egy kézzel.

Az a néző, aki viszont ehhez van szokva, félő, hogy nem képes értékelni azt a világot – a '30-as évek fekete-fehér filmjeinek világát –, amelyben két halk szavú polgárember egy szobában ülve negyven percig dialógusokat lök egymásnak, és az akció csúcsán átmennek a másik szobába.

Eme letűnt világnak hőse Sárossy Andor – ezt a nevet jól jegyezzük meg –, akinek rendszerint az a szerepe, hogy valamelyik epizódban megjelenik, néz, csak néz mereven, kissé kidülledt szemmel, mond egy-két régi vágású, leragadt mentalitásról árulkodó poént, majd bamba arccal távozik.

Rajongója vagyok ennek az úriembernek, és egy idő óta gyűjtöm azokat a filmeket vagy jeleneteket, ahol megnyilatkozik. (Legendás beszólása volt a ’33-as Hyppolit, a lakájban – mely mellesleg a második magyar hangosfilm – , ahol mint dalárdatagot, az úri népség által kissé lenézett vendéget, többedmagával felküldik az emeleti szobába, s nyugtatgatják, hogy küldenek majd fel enni- és innivalót, mire föl Sárossy Andor, miközben szikrákat hánynak a szemei: „Sör legyen!”)

No, de kérem tisztelettel, a jelen kis íráshoz nem is a lelkesítően ódivatú mondatai tartoznak, hanem a gatyája.

Igen, kérem, a gatya!

A Gyurkovics fiúkat – 1941 – néztem a minap. Áll ott Sárossy, kezében borosüveggel, szemei szokás szerint düllednek, és a nadrágvonala valahol a hóna alatt van.

Igen kérem, ne tessék fejcsóválva hitetlenkedni, a hóna alatt!

A mellette álló fiatal uraknak egy kicsivel lejjebb, úgy a derék fölött egy tenyérnyivel. Ők képviselik az új módit. Lányuk nejlonharisnyát hord, automobilt vezet és pengős regényeket olvas. Ez egy új kor. Van már távíró, mozgófilm és Piet Mondrian már a világba rontotta kockákból és csíkokból álló értelmetlen képeit.

Sárossy Andor képviseli itt a leragadtságot. Az ódivatú, provinciális, naftalinszagú vidékizmust. A rendes, haladásmentes normalitást. Azt a kort, melyben még Than Mór, Székely Bertalan, Munkácsy és Liezen-Mayer Sándor festette sötét tónusú, sokalakos, barna színekben úszó, robusztus történelmi vásznait.

És a kort, melyben a nadrágszíj a hónalj alatt vágott be a húsba.

Az én koromban a nadrágszíj viszont már a derékon feszült. Ott vágott be a farmer, szólt a Megadeth, és a kiállításokon a kockák és csíkok univerzuma minden mást kiiktatott. Nem tűrt ellenvéleményt.

Minap meghívtak valami kiállításra. Holmi új generációs önkifejező alak pszichikai lecsapódásait mutogatták (a Lipótba csukás helyett, ami még sajnos – ha jól tudom – zárva), én meg csak álltam, tömtem magamba a szendvicset meg a pezsgőt, és figyeltem. Nem a megnyitó fontosember handabandázását, á, dehogy. Azt ki figyeli? Ilyen helyeken szónokolni közepes emberek szoktak.

A művész gatyáját!

Nos, kérem tisztelettel, a művész nadrágja a csípő alá szorult. Oda le, s ha kissé lehajolt, a feneke vágata kivillogott, és a kiakasztott vásznakon nem volt semmi.

Semmi az égvilágon!

Egyszínű téglalap volt mind.

Mert – s ezt jegyezzük meg jól – minél lejjebb kerül a nadrág, annál lejjebb van a színvonal. Ez, kérem, a történelmi tapasztalat!

Mi ebből a tanulság? Vigyázzunk a nadrágunkra, mert az árulkodik a mentalitásunkról. És a lelkünkről.

Hopp, és még valami: nem árt, ha a férfi hordja a nadrágot.