Hogy a liberálisnak se Istene, se hazája, közhely. Fontos persze, hogy ki állítja ezt: ha ő, akkor büszke rá, ha én, akkor letagadja. Imádom ezt a kettősséget bennük. Az is mókás, amikor ártatlan szemekkel elmondják, hogy Magyarország végül is csak egy hely, ahol szörnyű az élet, de ideje lelépni innen, lehetőleg végleg. Aztán amikor elhúznak, és külföldön magyarnak nézik őket, azonnal büszkén elsorolják, hogy mit köszönhet a világ a magyaroknak. Párásodik a szem, elbicsaklik a hang. Milyen kár, hogy miközben külföldön három percig emberként viselkednek, itthon szimpla hazaárulók. Előfordul aztán az is, hogy a külföldieknek mindent becsmérelnek, mindent lefitymálnak, ami magyar – sokszor már-már a külföldi helyezkedik magyarbarát álláspontra. Hallottam már ilyen beszélgetéseket. Mindennél megdöbbentőbb azonban, amikor itthon, magunk között játsszák el kisded játékaikat. Valahogy kényes az ember, amikor itt születettek úgy beszélnek rólunk (és elvileg önmagukról is), hogy „a magyarok”. Számomra, a „mi” állapotból kifelé nézve felfoghatatlan, hogy aki fél lábbal idebent van, miért választja rutinszerűen a többes szám harmadik személyt.

Aki nem hisz a mindennapi hazaárulók létében, iparkodjon végiggondolni az alábbiakat.

Mi a hazaárulás? Ha valaki valamilyen ideológiai rögeszme, elkötelezettség, pénz, hatalom ígérete vagy a személyes törlesztési vágy miatt elfeledkezik arról a fontos erkölcsi szabályról, hogy az ember szereti a hazáját. Kétségkívül előfordulnak véletlen botlások is, de a hazát a leggyakrabban készakarva szokták elárulni. Ott van Hegedűs hadnagy az Egri csillagokból és Geréb Dezső A Pál utcai fiúkból, ők előre megfontoltan árulták el saját közösségüket. Van abban valami mélységesen undorító, ha az ember a törökkel levelezik, vagy a vörösingesekkel kvaterkázik a Füvészkertben, miközben a társai önvédelmi harcra készülnek. Ahhoz hasonlít, mint amikor az ember megtagadja az apját, anyját, elhazudja őket. Ilyet pedig egészséges ember nem tesz.

Egyszer motorbalesetben megsérült a Manowar nevű amerikai heavy metal zenekar gitárosa. Éppen turnéra készülődtek, és az újságíró megkérdezte Eric Adams énekest, hogy most akkor mi lesz, szerződtetnek-e másik gitárost arra a pár hónapra? „Miért szerződtetnénk?” – kérdezett vissza Adams. „Ha kirándulásra készülődik a család, és megbetegszik a nagymamád, mit csinálsz? Elviszed valaki más nagymamáját?"

Az uralkodó politikai széljárást összekeverni a haza dolgaival: szellemi békaperspektíva. A Balaton ugyanúgy hullámzik, a Hortobágyon ugyanúgy süt a nap akár Gyurcsány Ferenc, akár Orbán Viktor az ország miniszterelnöke. Tovább megyek: ha valaki nem főállású politikus, nem a politikából él, és a kedélyállapotára rátelepszik, hogy éppen melyik párt irányítja az országot és melyik nem; ha magánügyei fölé helyezi a kormánypártiságot vagy ellenzékiséget, akkor egészen rosszul fogja fel az életet. De amíg nem árt senkinek, legfeljebb magának, hogy a reggeli borotválkozástól a jó éjt pusziig naponta ötvenszer sziszegi el, hogy "rohadj meg, Viktor", sima hülye az illető. Akkor van baj, ha a rögeszme intézményesül, és a sajtóban, közbeszédben a módszeres, tudatos hazaárulás kerekedik felül. Amikor a kitervelői okosnak, nem pedig becstelennek láttatják magukat. És amikor azt hiszik, hogy a saját politikai céljaik miatt kötelességük elrontani egy egész ország jókedvét, közös ünnepét.

Az a példátlan uszítás, amelyet a balliberális sajtó intéz a vizes vébé ellen, hazaárulás. Pont. Ostobaságból vagy szándékosan a kormányt igyekeznek ütni, de a hazát találják el. Szerencse, hogy azok a külföldiek, akik csillogó szemmel nézték a megnyitót, és arra gondoltak, hogy Salzburg, Prága és Bécs sem rossz fesztiválváros, de Budapest káprázatos, nem olvassák, mondjuk az Indexet. Mert abban azt írták, hogy giccsparádé az egész. Szóval: Bogányi Gergely zongorajátéka giccses. Herczku Ági is giccses. A magyar történelmen átkalauzoló, színpompás zenés-táncos produkció, amelyet a legjobban terveztek, tanítottak be, adtak elő, úgyszintén giccs. Minden rossz, a magyarok is rosszak, hiszen ez a kormány vezeti őket.

A külföldiek jól érzik magukat Budapesten. Szakemberek szerint a vizes vébé után Budapest még úgy öt évig jobban vonzza a turistákat, négy-öt százalékkal többen jönnek majd, mint jönnének, egyszerűen azért, mert jól érezték magukat, visszalátogatnak és másoknak is ajánlják a magyarországi kirándulást. De jönnének egyébként is. Már most, július közepén megtelt Budapest, virágzik a turizmus, mert szép és biztonságos a város, nem is drága, sok a jó nő, érdekesek a programok, van hova menni. Budapest cool, Budapest szuper.

Ha van istenünk, ha van hazánk, akkor uralkodó széliránytól függetlenül megértjük Ottlik Géza javaslatát: „Az ember nem árulja el a hazáját; még ha rohadt is a hazája; ezt csinálja más; piszok munka; ember nem csinálja.” Ottlik a legreménytelenebb, legsötétebb szocializmusban vetette papírra ezeket a sorokat, amikor valóban azt érezhette, hogy rohadt az a haza. De nem volt az, a haza soha nem rohadt, legfeljebb az állam vezetői rothasztanak. Ma azonban nincs diktatúra: szabadon választhatunk, szabadon beszélhetünk, szabadon cserélhetünk eszmét. Kizárólag nézőpont kérdése, hogy tetszik-e a kormány politikája, vagy sem, erről vitatkozhatunk. Egyet azonban nem tehetünk: nem árulhatjuk el a hazánkat.

A haza és az állam ugyanis nem ugyanaz. A száműzött magyarok soha nem az államról írtak verseket, nem arról álmodtak, nem abba kívánkoztak vissza. Hanem a hazába. Az állam ügyeiért soha nem dobhatjuk el a hazánkat. Különösen úgy nem, ha büdös nagy nullák vagyunk, akik egy szalmaszálat sem tettek keresztbe Magyarországért. Azokról beszélek, akik nem ismerik az országot, nem járnak az emberek közé, nincs élettapasztalatuk és képtelenek belátni, hogy természetes vágyaink a családi, települési, nemzeti közösséghez kapcsolódnak, nem pedig a négy fal közötti szellemi magömlésekhez.

A hazát elárulni ugyanolyan káros, mint érdemein felül dicsérni, eltelni a látszattal, hetvenkedni a beszűkült tudattal, provinciálisan. Egyik is, másik is, csak árt az országnak. De mit tegyünk: a nacionalista hőzöngővel közös a jelképrendszer, közös a mező, közös az eredet, mert ő legalább nem tagadja a haza létét. Majd meggyőzzük, hogy gondolkodjon másként, legyen nyitott, tanuljon, művelődjön, utazzon, gondolkozzon. A nacionalista hőzöngő a legtöbbször síkhülye, de – talán – még alakítható. Azzal azonban, akinek nincs hazája, aki a magyarság ellen drukkol, és gúnyos ajakbiggyesztéssel fogadja az apró és a nagy közösségi élményeket, sikereket, egyszerűen nincs miről beszélni. Illetve dumcsizhatnánk velük az emberek öt százalékát érintő ügyekről, de minek, olvasunk, hallunk eleget ezekről.

Nincs harag, csak lássuk be, hogy bár mindannyian magyar állampolgárok vagyunk, néhányunknak még hazánk is van pluszban. Legyen ez a nemzeti minimum a liberálisokkal!