Olyan világban élünk, ahol a gyerekek féltése szinte mániává vált. Az egyre később szülő anyukák élete egy rettegés, hogy valami történik porontyukkal. Régen a Zsiguliban még hat 10 év alatti gyerek ülhetett – biztonsági öv nélkül – a hátsó ülésen, ma kettő gyerekülés fér el. A sípályákon mindenki bukósisakban van, bio, glutén-, laktóz- és cukormentes kajákat eszünk a kristálycukros zsíros kenyér helyett.

A gyerekek lelki fejlődésével még mániákusabban törődik a nyugati világ. Minden gyereknek a legjobb nevelést kell kapnia, mert ha nem így lenne, az élete tönkremenne, hátrányba kerülne társaival szemben, lelkileg sérült, nyomorult felnőtt válna belőle. Elképzelhetetlen, hogy 50 éve még általánosnak voltak mondhatók az atyai és tanári pofonok. Ma úgy képzelik, hogy egy ilyen eset végzetes károkat okoz a gyereknek, amit talán nem is lehet helyrehozni. A gyerekek folyamatos vizsgálatnak vannak alávetve.

Ha egy kicsit rosszkedvűek, pillanatok alatt feláll a diagnózis, hogy „szorongásos betegségben” szenvednek. Ezt általában csak terápiával kezelik.

Sokkal rosszabbul járnak azok, akik nem „megfelelően” koncentrálnak bizonyos helyzetekben és túl sokat izegnek-mozognak. Õket ma „ADHD”-s, vagyis „hiperaktív – figyelemzavaros” betegként diagnosztizálják. Ezt meglehetősen gyakran gyógyszerrel kezelik, főleg a nyugati világban. Hogy ez a kór milyen ragályos, jól mutatja, hogy az USA-ban már a gyerekeknek több mint 11 százalékát ADHD-sként diagnosztizálták, és több mint 6%-a gyereknek gyógyszeres kezelést kap. Ez a valóságban drogozást jelent. Az ADHD-re adott gyógyszer (az amfetamin egy módosított változata) ugyanis nagyobb mennyiségben szuperdrogként funkcionál, amire az anyukák előszeretettel szoknak rá. Olyannyira, hogy ez egy tipikus kórkép az elvonókúrákon.
Ha rosszabbul olvas vagy számol, akkor diszlexia és diszkalkulia a verdikt. Ez olyan hasznos eltérés, hogy még a dolgozatok alól is felmentést lehet kapni vele.
Ha a gyerek hangulata változik, akkor hangulati zavarai vannak, amelyre szintén kezelés jár.
Amennyiben túl sokat gyúrnak a fiúk vagy túl keveset esznek a lányok, akkor testképzavar a diagnózis, ami szintén kezelésre szorul. Ha túl sokat eszik egy gyerek, akkor szintén kezelésre, fogyókúrára vagy ki tudja, mire van szükség.
Ha egy gyerek kicsit fura, zárkózott vagy nehezen teremt kapcsolatot, könnyen megkapja az enyhén autista vagy Asperger-szindrómás diagnózist.

A felsorolást még biztosan lehetne folytatni, de ez is szemlélteti, hogy modern világunk igyekszik minden a valamilyen idealizált „normálistól” való eltérést szindrómaként, betegségként diagnosztizálni és kezelni. Amennyiben egy mód van rá gyógyszerrel. Mert hiszünk a gyógyszerben, a könnyű, fájdalom- és erőfeszítésmentes útban.

Mégis van egy látványos kivétel, ahol minden eszközzel próbálja elkerülni a világ, hogy bármilyen módon is betegségként tekintsenek az eltérésre. Nincs olyan, hogy szexuálisidentitás-betegség. Amennyiben egy 6 éves, normális nemi szervekkel rendelkezező kisfiú kitalálja, hogy lány akar lenni, akkor nem egy fülest ad neki az apukája, nem kezdenek intenzív pszichológiai kezelést, nem gyógyszerezik és nem tartják betegnek. Épp ellenkezőleg. Õ az emberi szabadság, a modern liberális világ szimbóluma lesz. Azé a szabadságé, hogy most már nemünket is megválaszthatjuk és ez a bátorság csak keveseknek adatik meg. Akiket betegnek tartani a kirekesztés és fóbia egy formája, mert ők nem szenvednek semmilyen betegségben, szindrómában vagy a normalitástól való eltérésben. Ez egy végtelenül hétköznapi és természetes jelenség, ellentétben pl. a szorongással.

De hogy még direktebben fogalmazzak: ha egy gyerek izgága és a tanárok agyára megy, akkor gyógyszerezni kell. Ha viszont azt tervezi, hogy majd tinédzserkora kezdetén durva hormon- és gyógyszeres terápiába kezd, amit élete végéig folytatnia kell, majd véglegesen eltávolítja testéről a szőrt és levágatja a nemi szervét, egy bonyolult műtét segítségével lyukat vágat magára, ami egy női nemi szervre kell emlékeztesse a többi embert, az bizony több mint normális. Támogatandó és állandóan beszélni kell róla. Az ilyen emberek a modern világ hősei, akiket törvényekkel kell védeni, akiknek a műtétjeit fizetni kell a társadalombiztosítás pénzéből, akikkel szembeni bármilyen kritikát vagy rosszallást mélyen és durván el kell ítélni. A legszélsőségesebb esetben pedig azt a férfit vagy nőt, aki nem akar szexuális kapcsolatot létesíteni egy átoperált, széthormonozott, mesterséges nemi szervvel, azt „transzfóbiásnak” kell nevezni. Mert a nemváltással nincs baj, hanem csak azzal van, aki ezt nem tartja teljesen természetesnek.

Ezek az emberek, különös tekintettel gyerekek, akiből pl. Nagy-Britanniában 200 körüli 14 év alattit tartanak nyilván, Németországban már saját WC-jük lesz, és akikről a sajtó olyanokat ír, hogy végre sikerült egy férfi nemi szervvel rendelkező egyénnek hormonokkal olyan mellet növeszteni, amiből tud egy gyereket szoptatni, nyilvánvalóan súlyos pszichés problémákkal küzdenek. Csak politikai szimbólummá válásuk miatt védi őket a mainstream egy jelentős része. A liberális elvek, a szabadság szimbólumai lettek, olyan szimbólumok, amire liberalizmus nagy történelmi alakjai meglehetős elképedéssel és kétségbeeséssel néznének. Nem értenék, hogy egy nemes eszmét, hogyan lehetett idáig zülleszteni.

Ezeknek a történelmi alakoknak talán azonnal feltűnne, hogy ebből a furcsa szabadságszimbólumból az következik, hogy a társadalom nagyobb része nem szabad. Egy gyerek nem lehet szabadon hiperaktív, indulatos vagy szorongásos. Aki ilyen, azt azonnal megbélyegezzük és meg akarjuk változtatni. Az ellentmondás égbekiáltó. A normális embereket a gendertémákról naponta záporozó provokatív hírek szinte rettegésben tartják, és sok esetben undorral töltik el, mint a gyereket szoptató férfi esetén. A liberális média egyszerűn képtelen felfogni, hogy az általuk követelt szabadságértelmezés nem erőltethető rá a teljes társadalomra. Szükségünk van arra a szabadságra, amivel elutasítunk bizonyos jelenségeket. A szabadság nevében ezt a jogot nem lehet elvenni az emberektől. Meg kellene találni az egyensúlyt, mert ez azzal fenyeget, hogy a liberalizmus ilyen elfajzása egy szélsőséges elnyomó eszmévé válik, amely rengeteg fontos jogot vesz el az emberektől saját hóbortjai nevében.

Vajon elfogadna-e a liberális közvélemény egy olyan vizsgálatot, amely azt próbálná kideríteni, hogy azok a gyerek, akik szexuális nemükkel kapcsolatos szindrómában szenvednek, milyen családi környezetből származnak? Vajon hány százalékuk él olyan családban, ahol valami hasonló probléma/minta áll fenn? A BBC-n nevesített egyik angol esetnél ugyanis a leszbikussá váló anyuka új női élettársa is épp egy nemváltó műtétre várt, amikor 6 éves fiuk kitalálta, hogy lány lesz. Mit szólna a liberális közvélemény, ha kiderülne, hogy statisztikailag igazolható, hogy ezek a gyerekek szüleik áldozatai? Vajon elfogadná-e egy ilyen esetben, hogy az ilyen párok egyáltalán ne nevelhessenek gyereket? Az ilyen kérdések felvetését is bűnnek és a szabadság sárba tiprásának tartják.

Pedig valódi vitára lenne szükség, ennek elkezdéséhez be kéne ismerni, hogy a nemváltás egy súlyos pszichés probléma, nem pedig a szabadság gyakorlásának legautentikusabb formája.