Szinte pontosan egy évvel ezelőtt már elmélkedtem a 888.hu-n Karácsony Gergely átütő alkalmatlanságáról. Egy shakespeare-i figurához hasonlítottam. Malvolio, a Vízkereszt szerencsétlenkedő (és nagyravágyó) udvarmestere, akit úgy tréfálnak meg, hogy elhitetik vele: szerelmes bele úrnője. És ezért persze még idiótábban viselkedik, mint egyébként. Malvolio, aki arra vágyik, olyan szerepet szeretne eljátszani, amire alkalmatlan.

Egyszerre gondolom túlságosan kézenfekvőnek Karácsony Gergelyről most írni és egyszerre elkerülhetetlennek. Inkább elkerülhetetlen, azt hiszem. Igazából azt próbálom megfejteni, hogy mi járhat a fejében? Mit gondolhat magáról? Jó, a kudarckirályoknak elég gyakran van egy tipikus tulajdonságuk: a kudarcokért a hibát nem önmagukban keresik, hanem a környezetükben. Ismerjük az ennek megfelelő, nyelvtanilag persze iszonyatos, de lelkileg feltehetően megnyugvást hozó ragozásokat is. Nem elfelejtettem, hanem elfelejtődött. Vagy elfelejtésre került. A személytelen ragozás. Hogy semmiért ne kelljen felelősséget vállalni. Nagyon ismerős. De minden este nem aludhat úgy el Karácsony, hogy azt mondja: na, ma is elszúrták. Ma is elszúrásra került. Biztos, hogy van olyan este, amikor lámpaoltás után arra gondol: arról talán mégsem a kampányfőnök-helyettesem, a jobboldal hibájából fenyegető klímatragédia, a csúf Fidesz, a mexikói falépítő Donald Trump vagy a sohasem köszönő szomszéd tehet, hogy nem tudom, hol van Csepel. Nem mondhatja Karácsony minden kudarc után, hogy nem ő volt. Mit gondolhat valójában? És hogyhogy nem fordult meg a fejében, hogy abbahagyja?

Nem a csütörtökön kiderült felvételről akarok írni. Ez a teljes összeomlás, ezután már egy épeszű politikus nem folytatja. A nullaszázalékos Párbeszéd-társelnök szerint egy MSZP-s országgyűlési képviselő fenyegeti a családját, egy másik MSZP-s korrupt, ahogy a zuglói MSZP-s is szét akarja lopni a kerületet, a DK-s jelölt biztos vesztes és így tovább. Aztán meg a szánalmas magyarázkodás, olyan tekintettel, hogy nincs ember, aki nem látná: önmaga sem hiszi el saját szavát. Én most viszont egy kicsit visszább megyek. Ugyanis nagyjából egy hete az jár a fejemben: miért nem hagyja abba?

A múlt héten Karácsony már nem is egy ellenszenvessége ellenére alapvetően komikus shakespeare-i vígjátékfigura volt, hanem Pierre Richard. Ezzel természetesen nem a nagyszerű francia színészt akarom bántani, hanem az általa annyira szellemesen alakított kétbalkezes figurákra utalok. Mondjuk, a Félénk vagyok, de hódítani akarok című vígjáték utolsó harmadára. Amikor az ügyetlen bankpénztáros (sorozatos kudarcai után) megpróbálja eljátszani, hogy milliomos, hogy ért a gazdagok komplikált sportjához is, hogy a kaszinótermek királya vagy éppen életeket mentő, hős tűzoltó. Arra a Pierre Richard-ra hasonlít.

Egy politikai tisztségre áhítozó politikus, aki bő fél éven belül ötször hirdet programot, aki egy sorompóról azt hiszi, hogy telekspekulánsok tették oda, de kiderül, hogy amerikai filmforgatás és egy második világháborús díszletelem a sorompó. Egy politikai tisztségre áhítozó politikus, aki úgy hirdet sajtótájékoztatót, hogy a biztonság kedvéért nem hív oda senkit. Aki hisztériázik, hogy miért nem szépíti Budapest az Örs vezér teret, de kiderül, hogy azt éppen neki kellene, hiszen ez nem a főváros feladata, hanem a kerületé, azé a kerületé, amelynek ő a polgármestere.

Valahogy nekem leginkább Karácsony Gergely múlt heti úgymond színházi sajtótájékoztatója jár a fejemben. Hiszen ott egyszerre három irgalmatlan szerencsétlenkedésről volt szó, ráadásul néhány percen belül. Egy rossz alapötlet, aztán egy rémes megvalósítás és végül az összeomlás. Ilyet ritkán lehet látni, így, egyszerre.

Nem érdemes természetesen érdemben foglalkozni Karácsony Gergely egyetlen ötletével sem, hiszen vagy komolytalan, vagy irreális, vagy nem fővárosi ügy, vagy egész egyszerűen ostobaság. Ez a mostani ötlete azért keltette fel az érdeklődésemet, túl azon, hogy szeretem a színházat (a jó színházat), mert – hadd éljek egy zsurnaliszta közhellyel – tökéletes öngól. Karácsony Gergely ugyanis sajtótájékoztatót tartott az egykori Május 1. moziban működő magánszínház előtt, mert szeretné, hogy a részben ellenzéki jellegű, többnyire bulvárelőadásokat produkáló magánszínház több pénzt kapjon az államtól. Egy elméletileg baloldali jelölt szeretné, ha az állam sok millióval támogatná, hogy egy magánszínház amerikai musicaleket játsszon. Nem beszélve arról, hogy ez vajon mégis hány feltételezett választóját mozgósítja? Hogy lehet valaki ennyire dilettáns?

Na de nézzük meg azt is, vajon hol állt meg Karácsony Gergely a kamerák előtt, hogy hihetetlenül érdekes sajtótájékoztatóját elkezdje? Éppen egy őt kigúnyoló Fidelitas-plakát előtt. Hol máshol. Ő van rajta, meg Berki és Puzsér, cirkuszi bohócokként ábrázolják őket, valljuk be, teljes joggal. Ha Karácsony nem szorong, ha nem ideges mindig, ha egy picit is képes lenne koncentrálni, észreveszi, hogy hol áll és nagyjából tíz métert hátrébb megy. És akkor nem díszeleg minden médium (még a legbarátibb sajtó) képein is mind a két Karácsony, egyszerre. A komolykodni próbáló, magát politikusnak mutatni próbáló Karácsony az utcán és a plakát-Karácsony mint bohócjelölt a hirdetőoszlopon. De ez nem tűnt fel neki.

Aztán meg jött – Karácsony szavait idézem – a bohócvonat. Egy kisteherautó, rajta a plakát a három kínos ellenzéki jelöltről a cirkuszban és szólt a cirkuszinduló is. Nagyjából két percet kellett volna Karácsonynak kibírnia: egészen pontosan ennyi ideig kellett volna gyorsan, határozottan és valami minimális erőt mutatva beszélnie. Reagálnia. Ehelyett: hebegés, zavart pillantgatás és zavart álmosoly. Teljes összeomlás. Ennyi tellett. Semmi.

Nem tudom elhinni, hogy Karácsony Gergely nem látja magát kívülről. Ennyi minimális önismerete minden embernek van. Ha meg neki is, akkor meg annyira evidens a kérdés: miért nem hagyja abba? Naponta kerül megalázó helyzetbe, nem is egyszer. Miért viseli el? Ez már nem politikai kérdés. Ez önérzet kérdése. Ez emberi tartás kérdése. Minden nap úgy indulni dolgozni (kampányolni), hogy valószínűsítheti: az aznapi feladatát nem tudja megoldani. Megint csacsiságot fogok mondani, megint hibázni fogok, megint kinevetnek. Ha már szóba került, hogy este mit gondolhat a napjáról, vajon reggel, nem így kezdi a napját? Nem tudni, hogy Karácsony milyen szociológus volt (tudtommal ezt tanulta), de hogy biztos jobb szociológus, mint politikus, az egészen biztos. Ha rosszabb szociológus lenne, mint politikus, feltehetően első év első félévében kibukott volna az egyetemről.

Volt egy hasonló baloldali jelölt, éppen az előző főpolgármester-választáson. Falus Ferenc, ő volt az, aki nyakon öntötte magát egy vödör vízzel (egészen pontosan egy asszony, talán a neje, a kérésére öntötte le, háttérben egy legelésző lóval, az előtérben egy síró kisfiúval). Nos, Falus Ferencen is egy egész város nevetett. Falus Ferenc ezt felfogta, megértette és visszalépett.
2019 Falus Ference, Karácsony Gergely viszont úgy tűnik, nem látja magát kívülről. Természetesen azt azért ő is pontosan tudja, hogy Tarlós István nagyon meg fogja verni, de a jövőjére (a vélt jövőjére) gondol. Ha végigcsinálja, hátha majd segít neki az MSZP (más pártra biztosan nem számíthat). Hátha kap tőlük munkát.

Falus Ferenc is gondolt a jövőjére, csakhogy Falus Ferencnek volt legalább valamilyen múltja. Karácsony Gergelynek meg – legyünk őszinte – mije van? Zavart mosolyán kívül semmi másra nem számíthat, csak hogy kínos csetlését-botlását, Pierre Richard-i szerencsétlenkedéseit, ha a választók nem is, de a haldokló MSZP valamiképpen megjutalmazza.
Igen, erre számított. Erre talán számíthatott, egészen csütörtökig. De most már ebben sem reménykedhet. A felvételen annyit szidja a szocialistákat, hogyha a pártvezetőknek van egy minimális önérzetük, többet nem állnak szóba Karácsonnyal.

Ezeket a sorokat most azzal kezdtem, hogy egy éve arról írtam: Karácsony Gergely egy tipikus alkalmatlan politikus. Rá kell jönnöm, hogyha alaposan végiggondolom, tévedtem. Nem a jelzővel, hanem a jelzett szóval van gond, abban tévedtem. Karácsony Gergely még csak nem is politikus. Hamarosan jogi értelemben sem lesz az.

És ha már színházról is beszéltünk… A legcsodálatosabb Hamlet-elemzést Goethe írta. A Wilhelm Meister tanulóéveiben így ír Hamletről: „lehetetlent követelnek tőle. Nem olyasmit, ami magába véve lehetetlen, hanem azt, ami neki lehetetlen”. Ezt most már nemcsak a magyar politikai világ elsöprő többsége tudja, hanem nyilvánvalóan maga, Karácsony Gergely is. Politikusnak kellett volna lennie egy olyan embernek, aki nem politikus. Minden képesség híján, amire szüksége lenne egy politikusnak. Ezt a szerepet nem tudta eljátszani. Megbukott, ismét, de most már a premier előtt. Vége.