„Bátorkodom most megkérdezni: ha az ellenség nagy erővel és teljes hadirendben éppen közeledik felénk, hogyan kell fogadnunk?”

(Szun-ce: A hadviselés törvényei)

A székelyek ragaszkodnak anyanyelvükhöz, jelképeikhez, szülőföldjükhöz. Velük szemközt korunk nagy baloldali gondolkodója. Bizonyos Mihai Tudose – román miniszterelnök – is világosan fogalmaz: „...ha az a zászló lobogni fog a szélben, ott fognak lengeni mellette a helyi felelősök is.”

A frontvonal világos. Cselekszik a miniszter, lépnek a kormánypártok és nem kevés ellenzéki is, gépelnek a publicisták és forr a közösségi média. Az SZDSZ kolozsvári ügyvivő testülete és Parászka Boróka ma is harcoló japán katonaként ugyan látványos vergődést folytat a kognitív disszonanciával, de küzdelmük csak frontszínház, zenés kabaré, hogy nagyobb legyen a harci kedvünk. Úgy tűnik, hogy minden egyben. Talpra magyar!

A miniszterelnökük azt szokta mondani: „Megvédem a hazámat!” Tiszta és őszinte beszéd. Ismerjük őt, tudjuk, hogy most is ezt várhatjuk tőle.

De ismerjük a jogvédőnek nevezett szervezeteket és lenne, amit most tőlük is elvárnánk. Igen, itt élnek, itt működnek, nekünk pedig ezért elvárásaink vannak. Ahogy az ország vezetőivel szemben, úgy velük szemben is jogunk van értékítéletet hozni és elvárásokat megfogalmazni. Akkor is így gondoljuk, ha ez számukra a tabuk világába tartozó kérdés.

Jogos az elvárásunk, hogy a feltétlen emberjogizmustól túlfűtött hazai és nemzetközi szervezetek megszólaljanak, ha a kisebbségi jogok gyakorlását és az akasztást Románia miniszterelnöke – a végrehajtó hatalom feje – relációba helyezi. „Úgy emberileg, mind szakmailag elítélem…” – mondhatnák ők, ahogy csak ők tudják mondani. Szeretnénk hallani!

A Helsinki Bizottság Facebook-oldalán találunk bejegyzést a zanzibári forradalom évfordulójáról és a magyar kormány „szégyenletes teljesítményéről” a menedékjogi tárgykörben. Az akasztott székelyeket lengető szellő rémképe itt nem éri el az ingerküszöböt.

Az Amnesty International némiképp engedett a népakaratnak, és a sorozatos megkeresések hatására edukációba kezdett a morális és szakmai Parnasszusról, hallgatásuk okairól. „Magyarázom a bizonyítványom” – juthat eszünkbe. Inkább ne tették volna. A segítségükben bízó magyarok nem kaphatnak továbbra sem mást, csak a terrorcselekmény elkövetésével vádolt Ahmed H. helyzetéről szóló tájékoztatókat, meg fatwával felérő kinyilatkoztatásokat arról, hogy politikai hisztériakeltés folyik, ami őket nem is érinti.

A TASZ Facebook-oldalán olvasható: „Európai alkotmányos jogállam nem akasztat. Politikai kérdésben persze általában megengedett a kétértelmű fogalmazás.” Velük sincs több dolgunk, kár volt reménykedni.

Láthatjuk, rájuk nem lehet számítani Magyarország védelmében és a nemzeti ügyek képviseletében. Az ő megbízásuk nem rólunk szól. Lelkük rajta.

Javaslom, mi se legyünk szemérmesek, hiszen ők sem azok. Fel kell mennünk a pályára és feltenni kérdésünket: ha titeket, Soros-bérenceket fenyegetne valaki szélben lengedezéssel, ugyanilyen csendben lapítanátok, vagy másnap bizottsági meghallgatás elé nézne minden némán maradt hazai szereplő Brüsszelben? A választ mindenki tudja, de a kérdés mégis fájna nekik, hiszen a hallgatásuk álláspontot, testtartást és karaktert rejt.

A Helsinki Bizottság, az Amnesty International és a TASZ most a néma fiókszervezetek álmát alussza.

Nem bocsátkoznak harcba, nem emelik fel hangjukat, nem mozdítják meg kapcsolati hálójukat, és nem állítják csatasorba médiapártjaikat és pártmédiájukat. A hallgatás ilyen időkben viszont elidegenedés, a közösség megtagadása.

Közösséghez tartozni azonban véd- és dacszövetség dolga. Remélem, hogy ez egyszer még fontos lesz, és sokan fogunk emlékezni ezekre a napokra.