Jean-Baptiste Poquelin urat, alias Molière-t olvasgatom napok óta. Közhely, de az ember tényleg nem változik. Nem elég, hogy ötszáz, kétezer vagy tán tízezer éve ugyanazon röhögünk, sírunk, de még a tévedéseink, az előítéleteink, rossz hajlamaink is hajszálpontosan ugyanazok. Persze – gondolhatnánk – az eredetinél nincs jobb, de ezt csak az mondja, aki nem szembesült azzal, hogy mint mindenkit, Molière urat is átírják, kiigazítják az irodalom mai keretlegényei. Például Schilling Árpád szükségét érezte anno, hogy homoszexuális kapcsolatra átírva rendezze meg a Mizantrópot (naná, hogy nem eredeti szöveggel, hanem Petri György „átiratában”, igen, erre nagyon nagy szükség van...). Molière-nek nyilván nem lenne őszinte a mosolya, de azokban a körökben, ahonnan Schilling a tehetségét merítette, az átiratokra mindig nagyobb kereslet mutatkozott, mint önálló művekre – ezt a kedves eljárást nevezhetjük bátran irodalmi vámszedésnek, kalmárkodásnak, közvetítésnek, kinek mi tetszik. Schilling Árpád a saját pöcsének nem túl felemelő látványát és a férfi-férfi közti simogatást képes hozzáadni az örökzöldekhez, hát, mi maradunk inkább Molière úrnál.

De nemcsak Schillingbe botlottam ám bele Molière vizsgálata közben. Merő véletlenségből elém került, ezért átfutottam Parti Nagy Lajos 2006-es Tartuffe-átiratát is, ez aztán végleg helyre tette bennem a múltat, jelent és jövendőt. Mert Molière és Parti Nagy (vicces így, egymás mellett leírva...) tényleg azt adja, azt nyújtja, ami a lényege. Elegancia, humor és könnyedség az egyik oldalon, céltalan trágárkodás, primitív utalósdi és ideológiai rögeszmék a másikon. Öröklét és színház egyfelől, momentumok és verejtékezés másfelől.

Ezt a cikket tulajdonképpen azért írom, hogy a Partinagylajos & Schilling Co., ez a kiherélt irodalmi futárszolgálat ne vehesse birtokba a klasszikusokat. Azt szeretném csak elrebegni, hogy nem vagytok menőbbek és felvilágosultabbak, ha telegyömöszölitek modern jasszkifejezésekkel és gusztustalan hazugságokkal a klasszikusokat, aztán színpadra állítjátok, és azt sugalljátok, hogy a hajdanvolt zseni veletek küzdene, ha élne. Merthogy amiképpen ő, ti is a fény gyermekei vagytok, ellenben a sötétség (ezek, ugye, mi volnánk) ellen minden eszköz, beleértve a régi irodalom meghamisítását is, magától értetődően megengedett.

Azt meg halkan mondom, hogy ha Molière élne, harcolna ellenetek. Ellenetek, a vele (is) takarózó mai liberálisok ellen. A hülyék ellen. Lehet, persze, sőt valószínű, hogy Molière kicsit ellenünk is küzdene, mert a mi táborunkban is akad elég hülye, nem hiszek abban, hogy a mezzel együtt a bajnoki címet is automatikusan kiosztják. De a lényeg mégis az, hogy Molière főleg titeket utálna. Meg Voltaire is. És valószínűleg mindenki az európai szellemtörténetben, aki nemcsak jelszavakban élte meg emberségét.

A XVII. században némely főpap felöltötte Tartuffe álorcáját, és az egyház igyekezett befogni, maga alá gyűrni a lelkeket, itt-ott túlhatalma is keletkezett tagadhatatlanul, logikus tehát, hogy a szabadelvűség kezdetben a katolicizmus ellen definiálta magát. Molière-nél talán csak annyiban, amennyiben az ige hirdetője nem pusztán esendő, de hazug is. A francia komédiás író ugyanakkor teljesen normális, hogy úgy mondjam, százszázalékosan hagyományos ember volt. Ha például figyelmesen olvassuk a Kényeskedőket, annak is a bevezető részét, az önző, buta fruskák párbeszéde mögött felsejlik a majdani feminizmus, a férfigyűlölő, csak magát fényező, sérült, lusta és ronda nők mítosza. A férjhezmenetel és családalapítás ellen ágáló Kati és Magdi párbeszédére Gorgibus („becsületes polgár”, a leírás szerint) azzal érvel, hogy „a házasság szent”, és „eleget lógtatok a nyakamon” – ne kételkedjünk abban, hogy ez Molière saját hangja és ítélete. Arról nem beszélve, hogy az egyfelvonásos végén Gorgibus-Molière mondja ki a végszót, rövid monológot kerít a lányokat meghülyítő „sok ostoba agykoholmány, tunya fejek gyártotta, csak időfecsérlésre jó, veszedelmes” olvasmányok ellen. Értsd ezalatt, hogy Kati és Magdi azért jelez feminista tendenciákat, azért beszél hülyeségeket, mert túl sokat képzel magáról, zavaros, és túl sokat foglalkozik önmagával. Mennének inkább férjhez, volnának jó anyák és feleségek, élnének családban, mindjárt nem agyalnának baromságokról.

Molière nem szerette a XVII. századi celebeket, tehetségkutatókat, reality show-kat és a többi lelki kacatot. Harcolt, ahogyan tudott, a hülyeség ellen. Akkor és ott, helyi értékén mérve a hülyeség más kútfőből származott, de utólag sem a hordozó, az adott osztály vagy társadalmi csoport a fontos, hanem maga a hülyeség. Az örök hülyeség. Erre ma üzletág épül, szellemi elnyomatás, amelynek szenvedő alanyai a mai Katik és Magdik. A 2021-es Kényeskedők üzemanyaga pedig a liberalizmusba vetett vakhit. Molière valaha Harpagonokat, Tartuffe-öket, Jourdain urakat, Dandin Györgyöket, képzelt betegeket és mizantrópokat látott maga körül, de jelentem, a tenyészet hiánytalanul megvan a XXI. században is. Ma ugyanezek a figurák itt sündörögnek körülöttünk, és bár jellemvonásaik ugyanazok, ma már a bemondásos szexuális zaklatások, az állati jogok, a megalapozott tudás nélküli környezetvédelem, állatvédelem, favédelem, valamint a különféle nemi eltévelyedések a szakterületük. De attól még ugyanazok a nevetséges figurák, ugyanazok a társadalom- és emberellenes bohócok, akikkel Molière berendezte a saját panoptikumát.

Szóval fel a fejjel, kedves új emberek: Molière rólatok szól. Ellenetek szól. Ellenetek, akik közös Európánkból nyilvánosházat csináltok. Akik közönségesek, kétszínűek, sznobok és gyávák vagytok – és ezzel még kérkedtek is, sőt, meg akarjátok téríteni perverz világképeteknek az emberiség egészséges részét. Ti, akik szavak betiltásával és teremtésével keresitek a kenyereteket. Akik a világ leghatalmasabb, legerősebb nemzetének zászlaja mellé odakényszerítettétek a beteg kisebbség zászlaját. Akik az őszinte, egyszerű, emberi érzések helyett a pénzt, a hatalmat és mások letiprását választjátok. Akik cégérül választjátok a humánumot, egész nap erről szónokoltok, szerelmesek vagytok önmagatokba, de szétzúznátok mindent, ami szép, nemes és jó ebben a mi világunkban. Elmondhatjátok ezerszer is, hogy az irodalom és a színház mindenkié, meg hogy a politika nem szempont a művészi alkotás megítélésében, csak, ugye, a gond az, hogy miután ezt elmondtátok, Baloldal feliratú pólóban, Tartuffe képében rámásztok a Művészet pólót viselő Elmirára, aki 1. más asszonya, 2. állítólag tabusított, merthogy – szerintetek – nem szabad megtermékenyíteni politikával szeplőtelen művészeteket (mármint nekünk, nektek igen).

Szerintem Molière rólatok írt.

Jó hír, hogy megszeplősíthetitek a fél világirodalmat, a klasszikusok simán átvészelnek titeket (is). Tartuffe és Harpagon örök. Parti Nagy és Schilling nem. Az olvasónak pedig javaslom a Tartuffe megtekintését Eperjessel, Blaskóval, Bánságival – fájdalom, immáron csak a legismertebb fájlmegosztón. Azt Molière garantáltan nem utálná.

Titeket nagyon.