Mindig tudtam én, hogy állatkínzó csak fehér férfi lehet. Vegyük példának okáért, hogy a fehér férfi megköti a kutyáját, nem cirógatja, olykor pediglen eltelik egy teljes óra anélkül, hogy jutalomfalatokkal tömné – színtiszta állatkínzás, nem? Nem beszélve az olyanokról, akik belerúgnak egy-egy kis házi kedvencbe. Vagy esetleg nem adják meg a kellő tiszteletet, kiabálnak, tiszteletlen hangon szólnak hozzájuk. Summa summárum, nyugati kultúrkörünkben eljutottunk oda, hogy fehér bennszülött garantáltan nem jöhet ki jól abból az esetből, ha bármivel is csorbítja például egy uszkár természetes jogait. Medvét, szarvast, őzikét kilőni, bikaviadalt vagy rókavadászatot rendezni pedig egyszerűen fasizmus, börtönbe kell zárni az összes rohadékot, aki bántja a szegény kis állatkákat.

Feltéve, ha fehér ember az illető. És ez most nagyon lényeges körülmény.

Mert ha teszem azt, Európában élő muszlim bevándorló, akkor természetesen mindenhez joga van. Nézzük csak, mit tett ez a derék mohamedán polgártársunk: hát, nem kibelezte és feldolgozta a bárányt London külvárosában? Tette pedig mindezt azért, mert vallása szerint őnéki muszáj kibelezni egy bárányt, ha eljő az ünnep, amelynek az a lényege, hogy Ábrahám mégsem szíveskedett megölni a saját fiát, ezért a muszlim ember hálából kicsontoz és szakszerűen feldolgoz egy állatot, érje bárhol az ünnepi alkalom. Ha a szíriai sivatagban, akkor ott, ha a londoni előkertben, akkor meg ott. Ebben pont ez a szép.

Én szerintem a bárány húsa finom, magam is nagyon kedvelem, de nem vagyok biztos abban, hogy az utcára nyíló kiskertben késsel hadonászva kéne dicsőíteni Allahot, majd úgyszintén Allah nevében hangulatos vérfürdőt rendezni más vallású szomszédaim szeme láttára. Milyen logikus volna például kibérelni egy vágóhidat, muszlim barátaink ott valósággal tobzódhatnának a hangulatos vallási szertartásokban, mert gondolom én, az áldozati szertartás vágóhídon cseppet logikusabb, mint a nagyvárosi kiskertben. Hozzá kell tennem azonban rögvest, ez csak szerény javaslat, ha a nagyméltóságú gondolatrendőrség másképp rendelkezik, máris elfogadom, eszem ágában sincs megkérdőjelezni muszlim polgártársaink társadalmunkban elfoglalt jogi és erkölcsi helyzetét. Éppen csak jelezni igyekeztem, ha jobban tetszik, elpöttyentettem az információmorzsát, hogy a 14. században élni 21. századi emberek társaságában, azonkívül nagy ívben szarni a többségi társadalom normáira, bevett és elfogadott eljárás Londonban. Én személy szerint meghajlok minden mohamedán érv előtt, mit meghajlok, valósággal meggörnyedek. Egy a lényeg, ők nyugodtan és külső körülményektől függetlenül ki tudják belezni az állataikat, csak ez számít, a többit majd elrendezi az élet. 

Ha jobban belegondolok, a Koránban sehol nem szerepel olyan passzus, miszerint ha főpolgármester az illető, akkor mentesül Allah rendelkezései alól. Magyarán Sadiq Khan életrajzában annak a ténynek, hogy ő muszlim, feltétlenül előrébb kell szerepelnie, mint hogy brit állampolgár és városvezető. Azért gondolom ezt, mert Allah és az ő prófétája valahogy nem komálja a fordított sorrendet. Sadiq Khannak tehát kötelessége a londoni erkélyen bárányt belező mellé állnia közéletileg, és cseppet sem lepődnénk meg, ha vallása nemes hagyományai szerint ő is széttrancsírozna mondjuk egy kecskét a brit alsóház előcsarnokában. 

Mondhatjuk persze, hogy a vallás magánügy, és mit szívózunk itt London muszlim főpolgármesterével, de hát a szívünknek kedves nyugati világban a magánügyeknek előbb-utóbb az a végük, hogy bárányt és kecskét vágnak a szomszédban. Ez meg, ugye, alapos gyanú szerint kimeríti a közügy fogalmát.   

Én a magam részéről szeretnék egyrészt boldog áldozati ünnepet kívánni a világ minden jóindulatú emberének, másrészt felhívom a figyelmet, hogy szaladnak a hetek, hónapok, lassan itt a karácsony. Idén Szaúd-Arábiában töltjük az ünnepet, hangulatos családi programot tervezünk december 24-re. Először kiállunk Rijád valamelyik forgalmas főterére, felállítom a magam ácsolta tízméteres keresztet, és egy mindenhonnan jól látható dobogóról, megfelelő hangosítással zsoltárokat énekelek órákon át. Mindeközben családom betlehemező tagjai körüljárják a várost: minden házba bekopogtatnak, jézuskás kulcstartókat osztogatnak az araboknak, illetve meghintik őket szenteltvízzel.

Mondanom sem kell, hogy szigorúan magánkeretek között.