Napok óta forgatom magamban Soros György újabb színvonalas megszólalását, idézem is rögtön, hogy megmaradjon az örökkévalóságnak: „Most a rendszer jobban elnyomja az embereket, mint az orosz megszállás alatt, ott sikeresebben tudtuk támogatni a társadalmat.”

Van annak valami diszkrét bája, amikor olyasvalaki magyarázza el, milyen a szocializmusban élni, aki konkrétan egyetlen percet sem élt a szocializmusban. Soros György ilyen utólagos látnok, fájdalom, ő nem részesült a marxizmus-leninizmus napi áldásaiból, hiszen 1947-ben elpucolt az országból, mi pedig itt maradtunk, hogy 2017-ben hülyén nézzünk magunk elé, amikor ez az ember elmagyarázza nekünk, mit kellett volna látnunk a valóság helyett.

Hát, lássuk a valóságot, elsősorban a 888.hu fiatalabb olvasói kedvéért, nehogy egy pillanatig is elhiggyék azt a szöveget, hogy most rosszabb Magyarországon élni, mint a létező szocializmusban.

Én kereken húsz évig éltem Soros György mintaállamában, a Magyar Népköztársaságban. Rögtön hozzáteszem, hogy kétszeresen is szerencsésnek mondhattam magam, hiszen Magyarország mégiscsak világosabb és tágasabb börtöncella volt Romániánál és az NDK-nál, másfelől a gyilkos 50-es éveknél élhetőbb volt a rendszer a 70-es és 80-as években.

Az ideológiai agymosás mindenhol és mindenkire rátelepedett. Bár a gondolkodó emberek nagy része tudta, hogy minden hazugság, a jelszavak, a felvonulások, a szimbólumok gusztustalan kellékként fonták be az életünket. Elvették a szavainkat, helyettük saját kreálmányaikat erőltették ránk. Az iskolát átnevelő terepnek tekintették, meg akartak tanítani bennünket a saját hazug szókészletükre. Általános iskolától az egyetemig mindent a marxista szabályrendszer szerint tanítottak, semmilyen más nézetnek nem adtak helyet. Aki valahonnan, háború utáni könyvekből vagy családi körből mást hozott magával, de nem náci vagy polgári eszméket ám, hanem mondjuk csak a hazugság szociáldemokrata változatát, arra lecsaptak, ellenségnek bélyegezték, és az illető örökre elmeszelte magát. A rendszer még a 80-as években is simán kiiktatta a mindennapokból azokat, akik azt mondták, köszönöm, nem kérek a marxizmusból. Ilyet persze, csak maroknyi ember mondott, mielőtt belső száműzetésbe vonult, hiszen még elevenen élt az 50-es évek emléke, amikor ugyanezért leverték az ember veséjét.

A Magyar Népköztársaság nevű tákolmányban szovjet katonák őrizték nekünk a szocializmust. Nappal nem láttad őket, mert leginkább éjszaka közlekedtek. Gyermekként irtózatos morajra ébredtem, negyedóráig, húsz percig rengett a ház, az ablakunk alatt súlyos járművek dübörögtek. Aludjatok, vonulnak az oroszok – mondta apám, de addigra már az egész család felült az ágyban, és hallgattuk a létező szocializmus kis éji zenéjét.

A Magyar Népköztársaságban egy normális – tehát nem agymosott, kommunista – család kettős színtéren élte az életét. Egyrészt a munkahelyi, társadalmi közegben – arról valamennyien tudtuk, hogy az utolsó szóig minden hazugság, amit a rendszer magáról láttatni akar. Ilyen módon a külvilágban bizonyos magatartásformákat tabusítottak: a közélettel, társadalommal való kapcsolattartás, irányítás mindvégig a kommunisták kezében volt. Ha részt akartál venni a dolgokban, be kellett lépned a pártba. Ha nem léptél be, lehettél a világ legtehetségesebb embere, egy idő után falakba ütköztél. Ennek ellenére sokan kimaradtak a pártból, egyszerűen azért, mert a rossz társaságot senki sem kedvelte. Magára valamit adó ember akkor sem érezte jól magát kivénhedt álpartizánokkal, bunkó munkásőrökkel, tahó párttitkárokkal, hülyegyerek KISZ-titkárokkal, seggfej ifjú gárdistákkal. Otthon, a családi közegben felbukkantak régi történetek, kibomlott az igazság néhány szelete, de a szüleink nem mindent meséltek el, így próbálván óvni bennünket.

Én is megtanultam idejekorán, hogy otthoni történeteket ne meséljek el idegeneknek. Egyszer rajzórán mégis elszóltam magam. A tanárnő kérdezgette, hogy ki mit tud a második világháborúról, és akkor az egyik stréber osztálytársam, akinek a szülei persze vérkomcsik voltak, előadta, hogy milyen rendesek voltak a szovjet katonák, almát adtak a magyar gyerekeknek, és így tovább. Én otthon egész mást hallottam, és rögtön el is mondtam: a szovjet katonák megerőszakolták a magyar nőket, tudom, mert apukám elmesélte. Aztán az óra végén a tanárnő azt mondta, hogy mindenki menjen ki, én pedig maradjak bent. Amikor ketten maradtunk, egy ideig fel-alá sétálgatott, majd odaállt elém, és így szólt:

- Máskor ne beszélj erről! Tényleg így történt, mi is sokat szenvedtünk az oroszoktól, de ne az osztály előtt mondd el, mit hallottál otthon! Most elmehetsz.

Emlékszem, milyen jeges rémület szállt meg. Úgy éreztem, elárultam a szüleimet, és valamilyen borzalmas következményei lesznek a meggondolatlanságomnak. A rajztanárnőm mellesleg anyám barátnője volt, de én még akkor is rettenetes kétségek között vallottam be otthon, mi történt, és bár nyugtatgattak, még sokáig a történtek hatása alatt voltam. Ma felnőttként már tudom, azért, mert a barátainktól, rokonainktól eltekintve nekünk a szűk családi kör volt az ország. Az olyanoknak, mint mi, nem osztottak lapot abban a rendszerben, igaz, mi sem akartunk húzni a pakliból. Apám és nagyapám is nemzetőr volt 1956-ban, anyámat emiatt nem vették fel az egyetemre, amerikai rokonunk volt, templomba jártunk, érthető, hogy nem dédelgetett minket a szocialista Magyarország.

Soros György mintaállamában a 80-as évekre kifáradt az egész nemzet. Az öngyilkosságok, a bizottság által jóváhagyott abortuszok, az alkoholizmus, a válások, a felbomlott családok, a kulcsos gyerekek országa lettünk. Igen, akkor kezdődött, nem 1990-ben. Hazugság, hogy hozzávágtak egy lakást a fiatalokhoz, hazugság, hogy mindenki jól élt. Éjszaka pályaelhagyó értelmiségiek taxiztak, ha nem támogattak otthonról, nagy áldozatokkal, szegénységben végeztél egyetemet, főiskolát. Ugyanúgy, mint ma, mindenki sírt, hogy nincs elég pénze, és a szomszéd jobban él nála. A tanyarendszert felszámolták, a falvakban nem fejlesztettek, és szántszándékkal nagyvárosba kényszerítették az embereket. Hatalmas lakótelepeket építettek, és fejlődésnek nevezték, hogy az illető eladta vidéki házát, és beköltözött a kilencedikre, a papírvékony falak, a láthatatlanul fülelő házbizalmik birodalmába. 

Minden olyan eseményt, ahol több ember összegyűlt, a rendőrök feloszlattak. Ha már négy-öt fiatal beszélgetett az utcán, azonnal ott termett egy rendőr: „miért gyülekeznek?” Ilyenkor végtelen igazoltatások kezdődtek, aki bármi félreérthetőt tett vagy mondott, jól pofán verték. Néha indok nélkül is, csak azért, mert az illetőnek hosszú haja volt, vagy felvarróst, jelvényt viselt a farmerdzsekijén. A futballmeccseket és a koncerteket, ezt a két nehezen ellenőrizhető műfajt állandóan egyenruhás és civil rendőrök vigyázták: a rendszer megtanulta 1956-ban, hogy ha valahol több ezren összegyűlnek, abból baj lehet.

A Kádár-rendszerben lényegében semmit sem lehetett csinálni, csak amit a rendszer nagy kegyesen megengedett neked. Minden magánkezdeményezés – beleértve a butikozást, a géemkát, a háztájit – a félillegalitás határán mozgott. Vagy protekciód volt, vagy félrenézett a rendszer, de istenigazából a tűrt és a tiltott határán egyensúlyoztál. Ennek a lelkiállapotnak a következményeként az egész országot átjárta a sutyerák ügyeskedés szelleme: a prolik ma is azért sírják vissza a szocializmust, mert akkor mézesmázos szóval, hazugságokkal, kenőpénzzel sok mindent el lehetett intézni. Nem mondom, hogy ma nem, de akkor csakis így haladhattál előre, így gyűjthettél szocialista magánvagyont, egy olyan rendszerben, amelyben mellesleg egész nap a munkáshatalomról ugattak. Ócska szovjet, csehszlovák, román autókra kellett hosszú évekig várni, telefont meg gyakran tíz év alatt sem kaptál. Mindent igényelned kellett, mindenre vártál, mindenért sorban álltál, de csakis akkor kaptál bármit, ha hozzájárultak odafent. A lopás intézményesült: kicsiben pontosan úgy loptak, mint nagyban, a „kisemberek” nagy része pompásan idomult az ország vezetőihez, és mindent elemelt a közösből, amit csak tudott.

Nyugatra háromévente mehettél turista útlevéllel, kemény hetven dollárt válthattál be, ha ennél többet, az devizabűncselekménynek számított. Mondanom sem kell, hogy mindenkinek tele volt a zoknija, gatyája pénzzel (meg mással is, amikor a határátkelőhelyre érkezett). Nemzedékek első emléke, hogy a határőr ellenség, akit át kell verni, hogy odakint jusson pénz farmerre. A nyugati utazás után a munkahelyen olykor elbeszélgettek az emberrel, kikérdezték, burkoltan fenyegették. Minden dolgozó embernek volt titkos káderlapja, arra akkurátusan rávezették, hogy lát téged a rendszer, számon tartottak, figyeltek, jelentettek rólad, ha bármivel is kitűntél a munkahelyeden, katonaságnál, egyetemen, bárhol. A társadalom nagy részét teljesen elvágták a külvilágtól, nem tudtuk, mi történik Nyugaton, az emberek döntő hányada egyetlen más nyelven sem beszélt, még a kötelező oroszból is maximum az órai jelentést és a viszlátot tudta, és tudja a mai napig.

Reggelig sorolhatnám a történeteket.

A különbség diktatúra és demokrácia között, hogy ma nem kötelező semmit sem átvenned. Meghallgathatod a jobboldali vagy baloldali kormányt, támogathatod vagy elvetheted őket, megtehetsz bármit. Gondoltam, szólok, mielőtt beszopod azt a baromságot, hogy ma jobban elnyomnak, mint a Kádár-korszakban. Soros György a jelek szerint mintha agylágyulásban szenvedne, úgy ad leckéket a túlélőknek, hogyan éltünk valójában.