A német parlamenti választásokon az Angela Merkel vezette CDU/CSU szövetség a vártnál rosszabbul szerepelt. Ugyan nem esett el a kormányalakítás lehetőségétől, az ugyancsak szopórollerre ültetett szocdemek (SPD) helyett azonban két kisebb párttal, a zöldekkel és a liberálisokkal kell majd megállapodnia.

Bármilyen reményteli is volt a frappánsan elitkritikus elitfiú, Emmanuel Macron felemelkedése, a birodalom visszavág forgatókönyve elakadt. Úgy fest a lázadók visszaverik a Hoth bolygó jégdűnéi között bukdácsoló birodalmi lépegetők rohamát. A császár(nő) politikai ballépéseit pedig külön vizsgálóbizottságok elemzik majd (történetesen az Afd kezdeményezésére). A birodalom ereje kétségtelenül hanyatlik, a végén még frigó helyett, Han Soloval is ki kell egyezniük.

Átalakulóban a „fejlett világ” politikai térképe. Az establishment pártok, a migráció és a globális nagytőke feltétlen hívei, hátrálnak. Hol gyorsan, hol lassabban. Nem érdemes tehát elsiklanunk afelett, hogy a jobbközép CDU/CSU mellett, tegnap a balközép SPD (Merkel fő kihívója) is megkapta a magáét.

Úgy tűnhetett Macronnal, a francia partoknál megtörik, sőt szublimálódik az elégedetlen közép- és munkásosztály lázadása, ami többek között a Brexitet, Trump felemlkedését, vagy az olasz kormányfő, Renzi bukását okozta. Úgy tűnhetett a „náciveszély” még egyszer utoljára összekovácsolja a nép egyszerű, szorgos gyermekét a hűtlen apával (anyával) – most mégis úgy fest, ez csak álom. Az establishment álma.

A harmadik utas pártok számolták fel végleg azt, amit mi „politikai baloldalként” ismerünk: a jóléti állam elvárásával, a szakszervezetekkel, a gazdaság állami felügyeletével, a munkavállalók jogainak védelmével együtt. Helyette jött a neolibsi piac-kultusz, a dereguláció, a „tőke mindent megold” logikája, azaz a globalizáció expanzív korszaka. Ebben az időszakban vált Magyarország a posztszocialista országok legvidámabb összeszerelő-üzemévé. A „zöldmezős csoda” itthon is stagnáló reálbéreket eredményezett, miközben a gazdaság termelékenysége jelentősen nőtt.

Aki nem a liberális média szeretetteljesen altató buborékában él, az találkozott már a ténnyel, hogy a globalizáció elmúlt 20-30 éve lehet ugyan „sikertörténet”, a felső 5%-nak (a folyamat tulajdonképpeni nyerteseinek: a világ billgéceinek) és Kínának – másoknak azonban nem igazán. Nekik a lassú lecsúszás vagy az egy helyben topogás jutott.

Érdemes áttekinteni a World Wealth and Income Database adatait. Ott következtek be a legagresszívebb politikai változások az elmúlt években, ahol a vagyoni /jövedelmi egyenlőtlenségek dinamikája a legprogresszívebb volt: az angolszász világban, ahol a felső 1-10% jövedelme rakétasebességgel szakadt el a stagnáló középosztálytól.

A franciák és a németek óvatosabbak voltak. Itt tompább volt az elrugaszkodás, bár a középrétegek itt sem jártak jól. Az establishment pozíciói ezért inkább csak olvadoznak, inognak, kisebb nagyobb tockosokkal.

Merkel mama is figyelmeztetésben részesült. A birodalom álma még él, az exportorientált német gazdaság halad, de besült a migrációs ügy és a hozzánk képest igen csak jólétben, de egyhelyben topogó átlag német felmutatta középső ujját. Különösen a volt NDK, Merkel földijei nem elég hálásak a globális piacgazdaságnak és a multikulturális csodának.

A képlet rendkívül egyszerű, az emberarcú kapitalizmust propagáló establishmenttel szemben egyre hangosabbak azok, akik azt kiabálják: a profitot zsebre vágtátok, de helyette importáltatok terroristákat, szar került a levesbe, ideje egy olyan patrióta nemzetállamnak, akinek azok (is) fontosak, akik a hátukon hordják. Az istenadta nép új megoldásokat, új politikát követel a szuperkapitalizmus áldásaival szemben. A hangsúly az „újon” van.

Nem könnyű ma liberálisnak lenni.