A vezető nyugat-európai hatalom jelenleg olyan belpolitikai válságot él át, amely Németország (és a korábbi NSZK) történetében szinte elképzelhetetlen közéleti forgatókönyvnek számított. A német politika elmúlt közel 70 évében, amióta Konrad Adenauer nyugatnémet kancellár lett, a mindenkori Bundestag-választásokat és hosszabb-rövidebb koalíciós tárgyalásokat követően mindig meg tudtak alakulni a jellemzően nem annyira tarkázó német kormányok. Ezekben a kabinetekben sokszor képviseltették magukat a kereszténydemokrata uniópártok, és a háború után nagy hagyománya teremtődött a CDU/CSU–FDP (vagyis a szabad demokratákkal közösen alakított) jobbközép kormányoknak. Már a hatvanas évek végén született példa a kereszténydemokrata–szocdem koalíciós kormányzásra (Willy Brandt alkancellársága idején), aztán 1969–82 között SPD–FDP vegyes kormányok sora alakult Brandt, majd Helmut Schmidt vezetésével. Az utóbbi idők (a 2005 óta tartó Merkel-korszak) egyik fontos fejleménye a CDU/CSU–SPD nagykoalíciós kormányzás hagyományának megerősödése, a 2009–13 közötti ciklus kivételével.

A jelenlegi német kormányalakítási és belpolitikai válság egyik alapvető oka a Merkel-kormányzás súlyosan elhibázott menekült- és migránspolitikájában, és az ennek nyomán született választói elégedetlenségben keresendő. Az elmúlt években Németországra „eresztett” mintegy kétmillió közel-keleti, illetve afrikai menekült (jórészt alapvetően gazdasági célú migráns) befogadása jelentősen megterhelte nemcsak az egyes társadalmi alrendszereket (a szociális ellátástól az oktatáson és egészségügyön át a gazdaság általános, önteremtő rendszeréig), hanem a német választópolgárok mindennapi életét is. Megállapítható, hogy a német szövetségi bűnügyi statisztikák alapján jelentősen megnőtt a külföldiek által elkövetett bűncselekmények aránya is Németországban, és egyes bűncselekményi tényállások esetében erős felülreprezentáltság tapasztalható; tény az is, hogy a munkaerő-piaci beilleszkedés nehézségeihez a kulturális integrálhatóság kihívásai is hozzátársulnak.

A nagykoalíció pártjai közötti különbségek az elmúlt években kezdtek elmosódni a választók előtt, a pártok kényelmesen „egymásra simultak” a közös kormányzásban, rossz migrációs politikájuk pedig kikezdte a reálbérek és az életszínvonal szinten maradása miatt amúgy is régóta csalódott német középosztály tűrőképességét. Mindezért eshetett meg, hogy alig négy esztendő alatt a kereszténydemokraták választási eredménye 41,5 százalékról 33 alá, az SPD pedig 26-ról 20,5 százalékra. A CSU 1949 óta először végzett 40 százalék alatt a migrációs hullámtól különösen sújtott Bajorországban, és jövőre a tartományi választásokon komoly veszélybe kerülhet abszolút többségük is. Mindezt csak tetézve, a mostani koalíciós tárgyalásokat ellehetetlenítette a Zöldek doktriner hozzáállása, egyrészt az oltalmazott státuszú személyek családegyesítésének követelése, másrészt a német ipar és gazdaság szempontjából meghatározó belső égésű motorok ellen irányuló elképzeléseik miatt.

Látni kell ugyanakkor, hogy Németország belső válsága egyben az Európai Unió súlyos problémáját is jelenti, hiszen Európa legnagyobb és a világ negyedik legerősebb gazdaságáról beszélünk, minden hatodik uniós polgár hazájáról, amelynek általános gazdasági és politikai súlya az Egyesült Királyság EU-kilépésével egyre csak növekedni fog, és a német gazdaság és pénzügyi rendszer adja az eurózóna alapját, legbelső lényegét is. A német kormányalakítási tárgyalások elhúzódó nehézségei, az előttünk álló fáradságos hónapok tehát a közösségi integráció egészét is érintik.

Reális szcenárió, hogy a közös kormányzás folytatásától korábban elzárkózó szociáldemokraták végül (Martin Schulz pártvezér arcvesztése mellett) mégis beállnak majd egy újabb kormányzásba, a válság további eszkalálódásának megfékezése érdekében. Az pedig egészen bizonyos: egy újabb német nagykoalíciós kormány már nem folytathatja ugyanazon kotta alapján, mint ami alapján az elmúlt években tette. Az ugyanis már nemcsak Németországot magát, hanem az egész Európai Uniót sodorhatja hosszú távon súlyos gazdasági és politikai válságba, és egy ilyen krízis következményei beláthatatlanok lennének mindannyiunk számára a következő évek, sőt évtizedek szempontjából.