„1945 február közepén Európa szivét, Budapestet megfojtotta a szovjet-halál. Most itt ül velünk szemben egy akkori német ezredes, aki a Gellért-hegy és a Citadella utolsó parancsnoka volt. – Elhiszi-e nekem, – kérdezi tőlem, – hogy mi németek, akik elég sok mindent végigcsináltunk, – soha olyat nem láttunk, mint amit a magyarok teljesítettek akkor. Egyszer egy nagyon megfáradt öreg úr jött hozzám és hozott magával néhány szakasznyi rongyos, civil ruhás üreget, parasztot. Az egyiken a “Honvéd” mundérja feszített, a másik valahonnan Csepelről jött, a harmadik Kecskemétből. És február 9-én hajnalban az alezredes ott halt meg a Sándor palota előtt, ahol hajdan a magyar miniszterelnökség állott. Hogy hívták? Nehéz visszaemlékezni ezekre a magyar nevekre. Csak azt tudom, hogy valami furcsa babonában hitt. Azt mondta, hogy ő legitimista, nem szereti Horthyt, Szálasit. De meghalt, mert ez most magyar kötelesség. Hogy is hívták csak? Azt hiszem Paul Prónay volt a neve. Ott halt meg, ahol a magyar miniszterelnökség halványsárga kis épülete előtt utolsó rohamra jött az orosz.”

Ezt az idézetet olvasom épp. És megvallom, kissé megilletődök. Pedig én ezeket rühellem. Azokat, akik ebben a furcsa babonában hisznek. Mert mi most egy legitimista? Facebook csoportban okoskodva, eltartott kisujjal idézget germán filozófusoktól, és a beszédjébe idegen szavakat kever. És éppen úgy szembe megy a nacionalizmussal, mint egy libsi.

Nemzetközi és nemzetek feletti, egykutya. Ma nekem ezt jelenti, hogy legitimista. De ezek igazából csak szavak. Ő mást értett alatta. Máshogyan érzett. Neki a király, és az uralkodóház szolgálata egy ezeréves hagyomány volt, nem pedig Julius Evola idézetek, meg IV. Károly fényképek posztolása a Trón és dinasztia csoportban. (12 lájk.)

De nézzük a szavakat. 1944 telét én kizárólag tragédiaként tudom felfogni. Tudom, hogy van, aki mást ért ezalatt és hősiességet emleget. Ha az emberfeletti teljesítményt értjük hősiesség alatt, akkor fejet hajtok. Ha a hősiességbe némi magasztost is vegyítünk, úgy már vakarom a fejem. Amikor az egyik megszálló harcol a másik megszálló ellen, s téged tart maga elé pajzsnak? És neked nincs más választásod, mint hősnek lenni? Mert hát valóban nincs más választásod. Számomra ez 1944 tele.

Becsület. Dicsőség.

Főhajtásra késztető, tiszteletreméltó szavak, és elvek. De ezek önmagukban megint csak nem jelentenek semmit. Nem jelentenek semmit önmagukban egy embernek. Lehet, hogy egy gépnek, vagy egy szócikknek egy lexikonban igen, de egy hús-vér embernek nem. Mert az ember tartozik valahová, egy embernek érzései vannak, egy ember nem hibátlan és nem tökéletes. Amelyik ember ilyen, az hazudik, és én nem szeretnék barátkozni vele. A tökéletesség amúgy is taszít. Túlságosan nem emberi. Olyan, mint egy emberi láb, amit körülvagdostak egy készülékkel, hogy illeszkedjen a mérnöki pontossággal megtervezett cipőhöz. Mindenhol leesnek dolgok, lefarigcsálódnak, kívül maradnak fura kinövések és szabálytalanságok, amik nélkül embertelen és nem szerethető az élet.

Hagyjanak békén a tökéletes emberek! Barátkozzanak egymással, úgyis pillanatokon belül egymásnak esnek, mert nem ugyanazt értik a „tökéletesség” nevezetű szócikk pontos definíciója alatt.

Szóval az elvek és a nagy szavak. Akkor, és csakis abban az esetben lényeges kizárólag maga egy elv, ha egyfajta távolságtartással, egyfajta filozófiai magasságokból nézzük a dolgokat. Ez a távolságtartás számomra egyformán taszító, ha világpolgári, és ha tradíciós szövegelés alapján nézzük. Mert csak az tart távolságot, aki nem tartozik valahová (ide), és aki nem érintett.

Mert egyébként minden ott dől el, hogy velünk csinálták, vagy mi csináltuk. Jól jártunk valamivel, vagy sem.

Szóval, hogy a kiinduló idézethez kanyarodjak – melynek eredetisége felől nem folytattam kutatómunkát – más nekem ma a legitimista, és más volt ott, akkor Prónaynak. Ahogy más a kuruc a XVIII. században, és más a neten ma. A szabadelvű is más. Még a feminista is más. Még az a szó is mást jelent, hogy más.