A magyar géniusz nagyszerűségén gondolkodom. Ilyesmit is szoktam. Életemnek ez része. Olykor megállok a nappaliban kiakasztott Mátyás portré előtt – Liezen-Mayer Sándor festménye, még a XIX. századból -, s elönt a büszkeség. Jó magyarnak lenni!

Majd beleborzongok.

Azok a fordítva irkált nevek (még a nevüket sem tudják más népek rendesen leírni). Ráadásul a legtöbb nyelv például csúnya. Nem így a magyar!

Nem mondok újat, ha azt hangoztatom, a rock (beat), mint olyan, soha nem látott rombolást vitt végbe a normalitás területén. De mivel rossz voltaképp nincs, csak nem a megfelelő helyen lévő jó (erről szól a magyarság népi bölcselete is, miszerint minden rosszban van valami jó), így a romlás virágai közt is megmutatkozik a magyar géniusz elképesztő, hihetetlen volta.

Elléptem a Mátyás portré elől, majd kanapéra dőltem. A P. Mobil együttest tettem fel, a nyolcvanas évekből. Pár percig mehetett, mikor nem tehettem mást, és felsóhajtottam: A magyar géniusz! Hiába, nincs mese! Mert mi az, ami szól? Egyszerű, mezei hard-rock. Ilyenből idegenben kilószám akadt. Ám az átlag miről is szól? A tömeg szellemi szintjén megfogalmazott egyszerű dolgokról. Az, hogy egy kemény rock-együttes elkezdjen bölcsészkedni, a társadalom, az egyén helyzetét firtassa, a szellemi elit témaköreit belepasszírozza az alsóbb szintek formanyelvébe, s mindezt kimagasló szinten, ez páratlan teljesítmény. (Nem is értem, Mátyás királyról miért nem írtak dalt.)

Mellesleg biztos másoknak is feltűnt, egyes mondatok, dalszövegek, mik angolul megállnak lábukon, a magyarság nyelven mily bárgyúságnak tűnnek.

Nos, kezdetleges kódot nem lehet a fejlettebb kódra lefordítani.

Igazából lenézném én a többi népet, a mást, az idegen kultúrát, de hát túl bölcs vagyok hozzá.

Hiába, no, magyarnak születtem.

Mellesleg – ha már Mátyás szóba került -, a magyar reneszánsz felettébb érdekes kor. Engem főképp az tölt el izgalommal, hogy míg korai és pompázatos fellángolása a nagy uralkodó égisze alatt csupán a szűk hatalmi és szellemi elitet érintette, addig valódi térnyerése már egy oly országban vált tűzgyújtó rakétává, mely gyakorlatilag csupán a nemzet tudatában létezett egységes egészként.

A hazai reneszánsz azért is izgalmas időszak, mert míg korunk (s a letűnt huszadik század) kizárólag fekete-fehérben (volt) képes gondolkodni – most épp: a politikailag korrekt / nem politikailag korrekt kizárólagosság van soron –, addig a reneszánsz figurái megélték az élet teljességét.

A korszak legsokrétűbb, legizgalmasabb alakja Balassa Bálint. Egyrészt ott egy hatalmaskodó főúr, aki vérfertőző házasságot kötött unokatestvérével Dobó Krisztinával. Zólyomi várának erdeiben Sommer Jánosnét a – városi polgárok szerint – megerőszakolta. (Menekülnie is kellett). Az érsekújvári várkapitány feleségével is közeli, úgymond meghitt kapcsolatba került, ami további sietős utazásokra serkentette. Ivott, részegeskedett, verekedett megállás nélkül. A törökkel kereskedett, verseiben török motívumokat használt, de közben meghalt Esztergom ostrománál a hazájáért. Egyszerre volt tolvaj, hazafi, hívő és hitetlen. És nem elhanyagolható mellékkörülményként a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja.

De a korszak összes legendája szakasztott ilyen volt. Török Bálinttól Dobó Istvánon, Balassa Menyhárton, Nádasdy Tamáson és Verancsics Antalon keresztül szigetvári Zrinyi Miklósig. Csak a mai kor modern és haladó – értsd: az élet rögvalóságától elszakadt – embere hiszi azt, hogy holmi felkeléseket meg szabadságharcokat feddhetetlen előéletű és hibátlan erkölcsi bizonyítványokkal bíró finom úriemberek vívnak, s hogy holmi barikádokra jól fésült polgárok és halk szavú professzorok másznak fel ágálni, és végül meghalni.