Krisztián – nem úgy hívják, de a hangulathoz szerintem illik – ül velem szemben egy társaságban és mesél. A társaság régi iskolatársak gyülekezője. Mivel sok éve nem látták egymást, így a kapcsolat is felületessé vált.

Felületes viszonyrendszerben az ember semleges és felszínes dolgokról beszél.

„Jó ez a pörkölt!” „Voltatok nyaralni?” „Nem tudja valaki, hogy a Norbi elvált azóta vagy sem?”

Krisztián nem így cselekszik. Ő ezt mondja:

„Azt olvastam a HVG-ben…” – és mond valami hírt.

Az emberek hümmögnek, hát igen… majd folyik a diskurzus.

„A levest kicsit elsózták…” „Tom G. Warrior beszólt a Metallicának, höhö, tök jó, teljesen igaza van…” „Mi az a Metallica?”

Krisztián folytatja. „Azt írta az Index…”

Fel sem merül benne, hogy politikai agitációt folytat. Hogy most valamit képvisel. Ő csak meséli, hogy mit írt az „újság”. Mert számára az újság, a sajtó, az igazi hír, az baloldali. Mi más lenne? Mint a kultúra, a humor meg a jó nők.

Ha valaki más a társaságból megjegyezné, hogy mit írt a Pesti Srácok vagy a 888, arra összevonná a szemöldökét, mert az már politizálás.

Krisztián beszél tovább. Hogy mit?

Minden rossz, minden rossz, minden rossz, majd elérkezik valami konkrétumhoz. Valamihez, amit nemrég átélt, megtapasztalt, és nem az Indexen olvasta.

Valahol voltak, külföldön, valamit láttak valakivel – nem figyeltem oda –, de (és innentől idézem) „álltunk a bejáratnál, és mindenki szépen tudott várni a sorára.

Na mit gondoltok kik nem tudtak egyedül? A magyarok…”

És az arcára elégedettség ül ki. Boldog. Elégedett. Még esetleg büszke is.

Nagyon sok az ilyen fajtából még csak nem is magyarellenes alapból. Ő nem érti és nem érzi, hogy most gyakorlatilag valahol hazaáruló. (Mert ugye ez a mentalitás az.) Ő minden bizonnyal úgy gondolja, hogy nem tömegember. Ő virtust képvisel. Nem szeret menni a tömeggel. Kívül áll. És mivel a tömeg a nemzet, a tömeg az emberek világa, az emberek pedig itt magyarul beszélnek és általában büszkék magukra, az ünnepeikre, a szokásaikra, ezért valamilyen szinten ő ezzel nonkonformista és hős.

Kész egyéniség. (Mi mind egyéniségek vagyunk!)

Amúgy fogalmam sincs, hogy ott abban a jelenetben mi történt. Lehet, hogy történetesen tényleg volt pár olyan magyar család, aki képtelen volt normálisan viselkedni. De ebben az érdekes nem is a valóságtartalma, hanem – az őszinte, kéjes öröm mellett – az, hogy ha más ezt mesélné: „Olvastam egy statisztikát az utcai késelésekről, és a súlyos testi sértést elkövetőkről az elmúlt egy évben Németország területén, és mit gondoltok milyen vallásúak voltak többségben? No? A muszlimok. Hát persze!”

Erre ő jelzőket aggatna, és fel lenne háborodva.

Természetesen itt nem az ismerősöm a lényeg. Ugyan már! Ebből százezer van. Ez egy embertípus. Egy gondolkodásmód.

Kevés dühítőbb dolog van, mint általános és mindenhol fellelhető emberi örök gyarlóságokra vagy szokásokra ráaggatni, hogy „magyar szokás”.

Tülekedés a sorban. „Magyar szokás”. Türelmetlenség az idősebbekkel, vagy mozifilm alatt hangosan cseverészés. „Magyar szokás”. Szemetelés, piroson átmenni, eldobni a rágót, pofont adni a gyereknek, illetve nem időben megpofozni, kevés borravalót adni, túl sok borravalót adni, spórolni, pocsékolni. „Magyar szokás”.

Nos, egyetlen dolog igazán magyar szokás. Azt írni az ilyen általános emberi hülyeségekre, mint elkésni, csámcsogni a menzán, vagy hangosan zörögni a papírzacskóval a moziban, hogy „magyar szokás”.

Sehol másutt a világon nincs párja.