Sok idegesítő dolog van a modern világban – már önmagában az idegesítő, hogy ennyi mindenről tudnom kell, egy parasztember kétszáz éve egész életében nem látott annyi idegen embert, és annak karattyolását, mint ma, ha valaki végigmegy nappal a Körúton -, de az utóbbi időben a Youtube-klippekhez illesztett reklámoktól kapok frászt.

Nem értem én kérem ezeket a Youtube-reklámokat. Már szinte mindegyikhez jár egy. Odabiggyesztik makacsul. Van, hogy el se indul reklám nélkül. Természetesen idegesít, és lövöm ki. Aztán ha azt kilőttem, elindul a film, de ott alul villog máris egy új. Azonnal hatástalanítom. Pár másodperc, és akkor meg már felül villog. Azt is, lövöm ki, abban a szent pillanatban.

Soha egyetlen alkalommal nem fordult elő, hogy kivártam volna, végignéztem volna, vagy csak egyetlen árva másodpercre is emlékeznék a tartalmukból, nem hogy a vásárlásban bármire is rábeszéltek volna. És soha senkivel nem beszéltem, akivel ne így lett volna. Érthetetlen...

Miért csinálják? Ez az, ami nekem magas.

A másik őrület a kötelező tetszikelés. Valami közösség oldalon látok egy linket, kínál valami harsány témát, aztán ha rákattintok, a következőt írja ki az oldal: „A tartalom megtekintéséhez kérjük, nyomj egy lájkot!”. Lájkolni kell, különben nem lehet megnézni. Én már mondjuk önmagában a tegezés miatt is azonnal távozom a felületről, de ez a kötelező lájkolás felháborít.

Természetesen nem nézem meg. Ha ennyire féltik a kis titkukat, akkor tartsák meg maguknak. Sosem fogom megtudni, de valahogy túl fogom élni. (Ők meg azt nem fogják soha megtudni, mi van a pincémben a ’70-es évekbeli Pajtás újságok halmaza alatt.)

Van úgy, hogy felhívnak a telefontársaságtól, akivel szerződésben vagyok: „Elégedett-e a szolgáltatásunkkal?” Ez kérem tisztelettel nem más, mint magánlaksértés. Lehet, hogy épp a babámmal cicázok, a regényemet írom, vagy a beteg nagynénikémnek adom be a kanalas orvosságot.

Semmi közük hozzá.

Tegyük fel, hogy valaki (legyen a neve, mondjuk Elemér), kiáll az utcasarokra, és a kezét lendíti vállmagasságban, tenyérrel lefelé. Ez a hatályos törvények szerint szélsőséges. Az, hogy ha ugyanez a Géza valami cég alkalmazottjaként az életembe belemászik, és zaklat hívásával, az politikailag korrekt és teljesen rendben van.

Az előbbiért megbüntetik, az utóbbiért fizetést kap.

Megjegyzem, az hogy egy kamaszgyerek az utcán a karjával véletlen hadonászik vagy sem, az az én életemet nem befolyásolja. Se nem tetszik, se nem taszít. Nem érdekel.

De ahogy belecsengetnek a magánéletembe, az az én számomra szélsőséges.

Nyugaton – ahonnan minden bomlasztás és ferdeség ered évszázadok óta, csak ők ezt haladásnak hívják – már a „várakozási zene” fogalmával szórakoznak.

Az ember hív valakit, és akkor nem a kicsöngést hallani, hanem szól valami zene.

Egy ismerősöm idegenben él és panaszkodik, hogy néha felhívják telefonon: „Fizessen ennyi és ennyi eurót, és akkor berakjuk ezt és ezt várakozási zenének.

Tudja a tisztelt olvasó, hogy az utcán én melyik szórólaposokat tisztelem? Amelyik automatikusan a szemetes kuka mellé áll, és ott veszi fel az osztogatási pozíciót. Tudja, hogy szemétre való, amit osztogat, de neki is élni kell. Ellenben nekem nem nehezíti az életem azzal, hogy métereket mászkáljak arrébb keresgélni a kukát. Proli meg nem vagyok, hogy a földre dobáljam a szemetet. Azt csak a politikailag korrekt, haladó szellemű, maradiságot, leragadtságot elvető européerek szokták.