A váll érintésére a járókelő hirtelen megállt, és felvonta a szemöldökét.

– Ne lökdösődjön, kérem!

A kalapos úr idegesen kapta fel erre a fejét.

– Maga beszél? Hisz nem lehet maga mellett elférni a járdán. Mindenkit leszorít. Azt a fiatal hölgyet is az imént – láttam, ne is próbálja tagadni –, azt a diákfélét meg ott, abban a lódenkabátban, szó szerint fellökte a pékség előtt.

Délután volt, és bágyadtan sütött a nap. A kis utcácskában alig lézengett ember, de valahogy mégis szűknek bizonyult minden.

– Nono! – emelte fel mutatóujját az első járókelő, akin történetesen nyúlszőr fejfedő volt, s a hóna alatt egy vaskos folyóirat. – Fogja vissza magát, ha kérhetem.

– Én?

– Igen, maga! – emelte fel mutatóujját az első járókelő, s a másik mellkasa felé bökött. – Ne beszéljen mellé. Mutassa csak azt a kis kötetkét! Ott, ott, igen, ott, ami a zakója zsebéből kandikál elő. – Á – fogta két ujja közé, s húzta ki egy kissé a másik zakózsebéből a kötetet –, Immanuel Kant Az erkölcsök metafizikájának alapvetése.

Vigyorogva csúsztatta vissza a másik zsebébe a kiadványt, majd ennyit mondott:

– Nincs több kérdésem.

– De kérem – lépett hátra a kalapos úr. – Ezt mégis hogy képzeli? Nem én tolakodtam, hanem maga. Magától képtelenség itt az utcán haladni. Csak megy, mint egy gép, s körül se néz. Biztos azon töpreng, azon jár az agya, ami ott, abban a folyóiratban van a hóna alatt. Adja csak ide!

Hirtelen mozdulattal előrántotta a másik hóna alól a szóban forgó tárgyat.

– A morál genealógiája – olvasta fennhangon. – Írta Friedrich Nietzsche.

– Hát, ez az! – adta vissza gúnyos vigyorgás kíséretében. – Világos, mint a nap. Most már mindent értek. Álljon el, kérem az útból – intett megvetőn. – Dolgom van!

A másik gőgös sértődöttséggel ellépett a járda bal széle felé, hogy utat engedjen, ám sajnálatos mód a nyúlszőr fejfedős is épp abban a pillanatban lépett ugyanabba az irányba, s így megint összeütköztek.

A kalapos úr erre felhördült.

– Az ember csupán Isten melléfogása volna? Vagy Isten csupán az ember melléfogása? Vegyen vissza a Zarathustrájából, de nyomban! Ha kicsit szerényebben közelítené meg az univerzumot, ha nem kalapáccsal akarna filozofálni, nem foglalna el ennyi helyet.

A másik felháborodottan kapkodta a levegőt, s arca kipirosodott. Két karját a magasba emelte, fennkölt pózba merevedett, s úgy szavalta.

– Szép az, ami érdek nélkül tetszik! – Majd leejtette két karját, s gúnyosan így szólt. – Most mondja, hát erre olyan büszke?

– Maga beszél? A „hit” azt jelenti, hogy nem akarjuk tudni, mi az igaz. Ugye barátocskám? Ettől ekkora a maga egója. És ezért követel magának ennyi helyet. Jár a fejében ez a sok marhaság, őröl a tudatában, zakatol, kalapál a koponyája legmélyén, mint valami gőzgép, eregeti a fehér felhőket, és a maga hatalmas, gigászi felhőitől nem lehet itt békésen közlekedni. Legyen szerényebb kissé. Egyszerűbb. Természetesebb. Foglalkozzon köznapibb dolgokkal. Vegyen példát arról a járókelőről ott – mutatott ujjával egy emberre, aki épp most fordult be a sarkon.

A másik követte a pillantását.

Egy sovány fiatalember közeledett. Szerényen helyezte egymás után a kövezetre lábát. Szemét lesütötte, nyakát behúzta, s olykor pislogott egyet.

– Ő biztos nem flancol ezzel a hatalom akarásával! – folytatta a kalapos úr. – Megelégszik a sörével, meg a hites felesége elalvás előtti csókjával. Elégedett, ha rendesen záródik a lépcsőház ajtaja, s ha reggel nem szúr a veséje. Szereti a tiszta levegőt, a napsütést, és a madarak csicsergését. Csak rá kell nézni. Ő egy ilyen ember. Vegyen róla példát! Ő nem akadályoz másokat az álmaival, és becsípődéseivel.

– És el lehet mellette férni az utcán! – tette hozzá kis szünet múltán ordítva.

Az illető ebben a pillanatban ért oda hozzájuk. Megállt a két vitatkozó előtt, téblábolt egy darabig, forgatta a fejét, majd kabátja belső zsebéből papírosokat halászott elő, s mindkettőjüknek átnyújtott egyet.

Azok érdeklődést színlelve belelapoztak.

Amíg csak állt ott, olyan volt minden, ahogy azt eddig látták. Álmos délután egy kisvárosban. Nem messze a vasútállomás, előttük aszfaltozott járda, balra egy hirdetőoszlop, egy kövér macska épp e pillanatban szalad át az utca túloldalára.

Ám ekkor szája kinyílt, megcsillant nyelve, látszódtak fogai, és a garatból is egy – igaz, csak kicsinyke – részlet, de ezt már senkinek nem volt ideje megfigyelni, mert a zöngék és zörejek szavakká álltak össze.

– Filmvetítés és beszélgetés az élhető városokról – hadarta a fiatalember. – Jan Gehl dán építész megkérdőjelezi a modernségről alkotott elképzeléseinket és utánajár, mi történik, ha az embert állítjuk egyenleteink középpontjába. A filmvetítést követően beszélgetés a fenntartható energiatervezésről, zöldfilozófia, biotudatosság, energiaföldrajzi felmérések, és valószínűsíthető energia-forgatókönyvek. Részletek a mellékelt meghívóban.

A két ember egyszer csak azt érezte, hogy valami hatalmas erő eltaszítja őket, félrelöki, le a járdáról, s nem sokkal később már az út melletti porból tápászkodott mindkettő, s ideges arccal porolgatta a nadrágját.