„A Fekete modellek – Gericault-tól Matisse-ig című tárlat kurátorai azonosították azokat a fekete modelleket, akiknek korábban nem hangzott el a neve a művekkel kapcsolatban. Az alkotások keletkezésekor ugyanis a fekete modelleket csupán egy rassz típusainak tekintették – számolt be róla a BBC News. Manet Olympia című festménye 1863-ban készült, és egy ágyon fekvő kurtizánt ábrázol. A párizsi kiállításon azonban a mű a Laure címet kapta az után a modell után, aki szolgálóként jelenik meg a fekvő alak mögött állva. A kép eredeti címét, és a tárlat többi alkotásának eredeti címét is feltüntetik, de csak az új cím alatt, a második sorban.”

Ezt olvasom egy újságcikkben.

Az elmebaj ezek szerint nem áll meg. A haladás olyan, hogy lát valami működőképes dolgot, lerombolja, forradalmasítja, majd ott nem áll meg, örülve a sikernek, mint lelkes gimnazista a Jakab Péter-es szelfinek valami kormányellenes tüncin, hanem azonnal elkezdi keresni az újabb forradalmasíthatót.

A haladó ember számára a világ így egy folytonos forradalom, egy permanens korlátrugdosás, és egyszerűen nem létezik olyan világ számára, ahol boldog lenne. Amint lerombol valami hagyományost, valami nem forradalmit, rögtön meglátja a következő célpontot, a következő reakcióst, kirekesztőt vagy nácit, és így eljut oda, hogy ha reggel azt mondom „Jó reggelt, Kovács úr!”, és nem azt, hogy „Jó estét!”, az már számára szélsőség.

Kivasalni a nadrágot is szélsőség. Kényelmes ágyon aludni is szélsőség. Azt mondani az anyámra, hogy anya, az is szélsőség. És persze gyűlöletbeszéd.

„Az alkotások keletkezésekor ugyanis a fekete modelleket csupán egy rassz típusainak tekintették.”

Miért? Mi másnak kellett volna tekinteni? Egy érdekességnek. „Az az ember ott fekete!” Igen, ez egy érdekesség. Mert a szomszéd, meg a tejboltban a csinos kislány nem fekete. És a szokatlan az érdekes. Mi a fenéért érdekelt volna bárkit is a neve?

A lefestett parasztasszony, aki csirkét etet, az is csak egy parasztasszony, aki csirkét etet. Annak sem volt senki kíváncsi a nevére.

Ha egy föstő lepingálta az öreg kocsmárost, amint a fogadó ajtajában pipázik, akkor nem azt írta, hogy idősb. Pozdorjás Vince kocsmáros, Göd, Kossuth u. 7. Csak ennyi lett a kép címe: „Öreg kocsmáros.” (Félek, hogy az öreget se lehet már mondani, mert az is megkülönböztetés. „Életkorizmus”.)

De amúgy én komolyan nem értem ezt a néger dolgot.

Ha azt mondom néger, az nem azt jelenti, hogy „mocskos néger”, hanem neki az a neve.

A néger nem azt jelenti, hogy „ember, akit gyűlölök, és ki kell irtani még ma délutánig, és mire lejár a Depeche Mode CD-m, egy se éljen a földön belőle”.

Nem. Ha azt mondom néger, az csak annyit jelent, hogy néger!

Az pusztán egy főnév!

Ha meg valaki utálja a négert, az az ő dolga. Magánügy. Egészen addig, amíg nem megy oda az utcán az illető egy fekete emberhez, és nem üt a fejére egy bottal, vagy amíg nem hoz olyan törvényt, hogy a néger nem kaphat orvosi ellátást, és csak száraz kenyeret vásárolhat a boltban.

De ha valaki utálja, ahhoz joga van!

Miféle rémálomvilág az, ahol egy négert nem lehet utálni? Ha nem lehet utálni, onnan egy lépcsőfok, hogy muszáj szeretni is.

Eddig azért kevesen jutottak el.

A nemzetiszocialisták ráböktek a zsidóra, és azt mondták: „Utáld”. A nemzetietlen szocialisták ráböktek a papra, vagy a polgárra, és azt mondták: „Utáld”.

De senki nem jutott el addig, csak a liberalizmus, hogy rábök valakire, s azt mondja: „Köteles vagy szeretni!”

Ha nem szereted, vagy tartasz tőle, akkor kapsz egy címkét: „iszlamofób”.

És ez a legerőteljesebb stigma. A gyújtogató vagy a késelő ehhez képest semmi. Azzal még vállalhatsz munkát, és a börtön után megjavulhatsz. De az, hogy „iszlamofób”, a halálig kísér. Tizenöt éve mondtál valamit, és soha le nem mosod. A karrierednek vége.

A liberalizmus a legembertelenebb rendszer. Liberálisnak lenni a legszörnyűbb elmeállapot. A liberális gyűlöli önmagát. Gyűlöli a helyet, ahol él. A liberális kényszert érez, hogy ha lát egy idegen népcsoportot, vagy vallást, azt mondja: „az ott különb, mint az enyém!”.

A liberális, ha meglátja a saját utcáját, azt mondja: „ez ronda.”

A liberális, ha beszél a saját országáról, nem állhatja meg, hogy ne mondja: „itt minden szar!”

Rossz hírem van libsik. A forradalom mindig felfalja a gyermekeit. Ezt ma már érzi Nyugat-Európában az összes nő, akiket egykor uszítottak a férfiak és a társadalom ellen – értsd:„felszabadították” –, de azóta a világ tovább haladt, új felszabadításra várók kerültek elő, s az egykori felszabadítottak érdekei mennek a levesbe az újak miatt. A nő jogai mennek a kukába a muszlim bevándorlók miatt, a melegek jogai a transznemű akárkik miatt.

A Black Lifes Matter mozgalom szerint a fehér feminista nő befoghatja a pofáját, mert ő kiváltságos, ő nincs „annyira” elnyomva. (Tehát náci!)

A fehér feminista nő már reakciósnak számít a néger feminista nőhöz képest. És a fehér feminista nőt nem a fehér férfi támadja, hanem a fekete feminista nő. És ki kel a védelmére egyedül? A fehér férfi.