Kedves Nyugati Döntéshozók! (bárkik is legyetek)

Azért ragadtam meg az alkalmat, hogy levelet írjak nektek, mert az utóbbi időben mintha elbeszélnénk egymás mellett. Ami nem volna baj, ha mellesleg nem akarnátok keresztre feszíteni Magyarországot. Vigyázat: nem az Orbán-kormányról, hanem a hazánkról beszélek. Ezt csak azért jelzem elöljáróban, mert szigorúbban vett magyar belpolitikáról ezúttal nem ejtek szót.

Szóval, tisztelt döntéshozók, a helyzet az, hogy ti valami penetráns módon, vég nélkül és gátlástalanul hazudoztok. Ott ültök a világ legjobban felszerelt irodáiban, roppant intelligens arcot vágtok, és a halálra ítélt, de erről mit sem tudó ember önhitt mosolyával bírálgattok bennünket. Ha valamit mondani kell rólunk, akkor hazug ajkatokra tolul például a korrupció kifejezés. Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy a kommunista szómágia fordulatait a ti szómágiátokban is felismerjem: a korrupció szó tartalmi igazsága hajszálpontosan annyi, mint a hajdani szemináriumon a kizsákmányolásé. Könnyen elsajátítható, magolható, bármikor idézhető kaptafaszöveg.

Mert lássuk csak: kihez képest létezik vagy nem létezik nálunk korrupció? És most hagyjuk a totálisan elfogult, dróton rángatott szakértő szervezetek korrupcióvizsgálatait, amelyekkel évente jutalmaznak vagy büntetnek országokat, attól függően, hogy mennyire vetették alá magukat a nemzetközi háttérerőknek. A valóság az, hogy Magyarország úgy nagyjából és egészében pont annyira korrupt, mint a többi volt szocialista ország. Persze nektek hiába beszélek, hiszen nem ismeritek Európa történelmét. Nem ismeritek Romániát sem, amely most éppen a jó fiúknak fenntartott padon üldögél, amerikai és uniós csicskaszerepében maga az antikorrupció hőse – legalábbis szerintetek.

Mert mi, akik Romániát testközelből, tapasztalatok, ismeretségek alapján meg tudjuk ítélni, pontosan tudjuk, hogy sokkal korruptabb Magyarországnál, az is volt mindig, és nemcsak úgy általában, hanem velejéig, szőröstül-bőröstül. Ti azonban onnan Brüsszelből, Berlinből, Párizsból és Londonból ezt nem akarjátok látni. Nektek nem az igazságra, hanem prekoncepcióra és bűnbakra van szükségetek és utólagos, költött hazugságokra, túlzásokra, ürügyekre. Arról is gondolkodhatnánk egy sort, persze, hogy mondjuk Ausztriában, Olaszországban és Spanyolországban intelligens módon ugyan, de ugyanúgy zavarosan tűnnek el az uniós támogatások a nemzeti önrész mellett, hogy családok, regionális vezetők, konszernek döntenek az elosztásról, pontosan úgy, ahogyan a keleti uniós országokban is – de nem, ezt nem akarjátok látni, ti nem vagytok korruptak, dehogy is.

Szerintem meg igen.

Az más lapra tartozik, hogy fehérgalléros bűnözőkkel végeztetitek a piszkos munkát, hogy van stílusotok, és intelligensen adjátok elő a témát, de attól a korrupció még korrupció.

A másik, amit szeretnék feltétlenül eloszlatni, hogy mi, a keleti uniós országok a ti emlőtöket szívjuk. Hogy ti tartotok lélegeztetőgépen bennünket, és hogy ez kizárólag egyoldalú viszony lenne, amelyben nektek a jókedvű adakozó, nekünk pedig a csóró koldus szerepét írta elő a történelem. Beszélni kell erről, hiszen mára tíz nyugati polgárból kilencnek szilárd meggyőződése, hogy ő fizeti a keletiek felzárkóztatását, és hogy mi csak tarhálni és pofázni szeretünk, dolgozni nem.

Nos, ez abszolút nem igaz.

A történet ugyanis ott kezdődik, hogy a fejlesztési alapokhoz azért kell hozzáférnünk, mert a kilencvenes évek első felében ti, drága nyugatiak, betörtetek ide. Olcsón felvásároltátok és lezüllesztettétek a magyar ipar és mezőgazdaság jól menő cégeit, ágazatait, kiiktatva így a konkurenciát gyógyszeriparban, buszgyártásban, élelmiszeriparban. Majd amikor felszabadult a terep, a saját harmadosztályú áruitokkal telítettétek a magyar piacot, és azóta is extraprofittal távoztok a tárgyév végén. Annak a joga, hogy mi a fejlesztési alapokhoz hozzáférjünk, hogy milliárdokat kapjanak az európai közös vagyonból lengyelek, magyarok, szlovákok, csehek és a többiek, ettől a gyarmatosító törekvéstől datálódik. Mert lehetne éppen magyar ipar és mezőgazdaság, nem volna szükséges a külföldi beruházókat méregetni, ha fogjuk magunkat, bezárkózunk, és esetleg orosz, kínai kereskedelmi kapcsolatokkal váltjuk fel a nyugati orientációt. Ennek persze jókora európai kockázata volna, ezt egyszerűen nem engedhetitek meg.

Miután kiraboltatok bennünket, elsorvasztottátok nemzeti iparunkat és mezőgazdaságunkat, most valamennyire kárpótoltok bennünket. Arról nem beszélve, hogy a fejlesztési alapokból hozzánk befolyó pénzek jelentős részben az itt működő nyugati cégekhez vándorolnak, a ti munkavállalóitokat, infrastruktúrátokat, beruházásaitokat érintik. Magyarország tehát az uniós csatlakozással lemondott szuverenitása egy részéről, feladta iparának, mezőgazdaságának, kereskedelmének szabad megválasztási irányát, alávetette magát különféle uniós reguláknak, előírásoknak – mindezért központi támogatást kap az uniótól.

Most azonban a nyílt levelemben vázolt két ügyet ti, nyugati döntéshozók összekötitek. Miután Magyarország és Lengyelország nem találta el a helyes választ a választási totóban, és nemzeti kormányt választott, drasztikusan csökkenteni szándékoztok a térségünkbe irányuló fejlesztési forrásokat. Mindezt a korrupció nagyságával indokoljátok, illetve ez lesz az ürügy a megvonások kommunikálására. Valamint a további mantraelemek: a sajtószabadság hiánya, a bírósági reform és a többi, abszolút hazug kifogás. Amelyek érvként mára némileg megkoptak, merthogy soha nem is voltak igazak, de felettébb alkalmasak arra, hogy napi rendszerességgel lebegtessétek meg ellenünk a rendelkezésetekre álló nyugati sajtóban.

Mi következhet ezután?

Ha tényleg korlátozzák a fejlesztésekhez való hozzáférésünket, Magyarország nyilván körülnéz a világpiacon. És garantáltan talál más forrásokat, amelyeket nemzeti hatáskörben felhasználhat. A fejlesztések megvonása érzékenyen érintené a hazánkban működő külföldi beruházókat is, jelesül a németeket, akik ahhoz nem szoktak hozzá, hogy hátba támadják őket. Hiszen nem a magyar kormány, hanem a saját kormányuk és az uniós vezetés akadályozná extraprofitjuk megtartását, növelését. Furcsa helyzet volna, annyi szent, ahogyan a legnagyobb német vállalatok vezetői berontanának Merkel kancellárhoz és tintanyalóihoz, hogy ne szórakozzanak magyarországi, lengyelországi, szlovákiai befektetéseikkel. Olyan szívesen volnék kisegér a sarokban, amikor eldiskurálnak, mi a német érdek és mi nem.

Szóval, kedves nyugati döntéshozók, meg kéne ezt kétszer is fontolni. Közép-Kelet-Európa tőszomszédságában háború folyik. Ukránok ölnek oroszokat és fordítva. A balkáni tűzfészek látszólag elaludt, de a parázs izzik a hamu alatt. A Nyugat számára létfontosságú térségbeli stabilitás könnyen elillanhat. Különösen, ha ostoba, rövidlátó büntetőakciótokkal azokat sújtjátok, akik fenntartják a stabilitást. Ennél a forgatókönyvnél sokkal jobb, ha újra és újra belenyúltok a zsebetekbe, és részben kompenzáljátok történelmi bűneiteket, megfizetitek gazdasági jelenlétetek, politikai befolyásotok árát.

Higgyétek el, másképp ez nem megy errefelé. Én szóltam.