Olvasom valami cikkben, hogy Ausztriában is bevezették, hogy az ember lehet nem ember. Mert ugyebár, az ember az vagy férfi, vagy nő. Amelyik ember egyik se, az nem ember. Mármint a tudomány álláspontja szerint. Mert mint azt a tudomány bizonyítja – ismétlem, a tudomány, a modernizmus, a felvilágosodás, a logika meg más hasonlók, s nem holmi ósdi vallásosság –, az ember az egy emlősállat. Vagy hím, vagy nőstény. Más nem létezik.

Szóval olvasom mindezt, és az jutott eszembe, hogy én ilyen alapon lehetnék, mondjuk Winnetou? De komolyan. Miért nem lehetek Winnetou? Ha már úgyis az a korszellem, hogy gyerekek vagyunk. Kötelezően. Büntetés terhe mellett. Igen, gyerekek. Az emberiséget láthatóan nem engedik felnőni. Azt hinnénk, hogy halad, de hátra. A gyerekkorba. Elhisz minden mesét. Lubickol az ilyen gyermeteg fogalmakban, mint világbéke, egyenlőség meg tolerancia. Kifesti szivárványszínű festékkel a horizontra, hogy nyílt társadalom. Feketék-fehérek-sárgák kéz a kézben énekelnek az örök szabadság tengerén hajókázva. A gyerek nyit ajtót idegennek, a gyerek enged be a lakásba minden kóbor állatot, ad neki ételt, viszi be a lakásba a rovart, kutyapiszkot, s csodálkozik, hogy esetleg megharapja. A felnőtt ember kerítést húz a hétvégi telke köré, s tudja, hogy ha valaki átmászik rajta, az rosszat akar.

Egyenlőség, örök béke meg hasonlók a felnőttek társadalmában nem léteznek. Eltérő kultúrák egymás mellett élése sem. A történelem ilyesmire ugyanis nem ismer példát. A felnőttek világában érdekek vannak, és túlélés, a gyerekek világában meg ötvenes nők és férfiak hápognak azon, hogy Orbán miért fog kezet a török vezetővel, pedig az állítólag bánt valami népet, amiről ők a múlt hónapban még azt sem tudták, hogy létezik, és a térképen most is nehezen találnák meg.

A gyerekkor szól arról, hogy az ember lemegy a térre, és mivel előző este látta tévében az Ezüst tó kincsét, így kurjant lelkesen: „Én vagyok Winnetou!” A gyerekkor szól arról, hogy meglátsz az utcán egy autót, s így kiáltasz: Stipi-stopi, az enyém!” És onnantól a piros autó a tiéd. A fejedben. Mert a haladó dolgok csak fejben működnek, a gyakorlatban soha.

Emlékszem, gyerekkoromban, amikor a téren játszottunk – lehettem nyolc éves -, és kiosztottuk a szerepeket, én akartam Winetou lenni, de a Kocsis Kenéz – ki eggyel felettem járt – azt mondta, hogy ő lesz. Ezt a sérelmet azóta hurcolom magammal, s követelem, hogy most, amikor az emberiség gyermekkorát éli, végre elégtételt vehessek, s lehessek én a Winnetou. Most mondják meg, oly nagy kérés ez?

Vannak bácsik, akik nem eléggé gyerekek, de szeretnének imponálni a gyerekeknek. Sokan felháborodtak azon, hogy egy Hadházy nevezetű, rosszul öltözködő alak a magyar parlamentben felemelt egy táblát: „A lónak a faszát”. Sokan azt vélik, hogy ez az ember bunkó. Proli. Alja. Jó, ez mind igaz, de nem ez a lényeg. Nem ezért csinálja. Hadházy nem gyerek, de a gyerekek szimpátiájára játszik. A jövőre. „Höhö, láttad? Azt mondta lófasz!”. Így vélekedik minden bizonnyal ma sok gyerek, akinek a szülei is megmaradtak gyereknek, a saját gyerekeiket barátjukként kezelik, lazák, és közvetlenek, a tekintélyt nem tudják nyújtani, de nem is várják el. És ez a sok gyerek pár év múlva szavaz. És most kell megszerettetni magunkat velük.