Megint tüntettek a sárgamellényesek Párizsban, most is. Ebben már nincs semmi különös, lassan fél éve így van ez. Abban sincs semmi különös, hogy ezek a sárgamellényesek már alig azok a sárgamellényesek, akik ősszel elkezdték lázadásukat a tökéletesen érzéketlen Macron-kormány ellen. Először antiszemita bevándorlók keveredtek közéjük – emlékezhetünk arra, amikor Alain Finkielkraut világhírű filozófust zsidózták a felvonulásukon, mert éppen meglátták az utcán és össze is akarták verni –, később pedig a radikális baloldal szinte átvette a lázadás irányítását. Ahogy a Le Figaro elég találóan megfogalmazta: valósággal behatoltak a mozgalmukba.

És még ez is érthető. Már nem a kilencvenes években vagyunk, amikor az úgynevezett baloldal uralta a legnagyobb országokat. Clinton, Blair, Schröder, Jospin. Sőt, Lionel Jospin, a szocialista francia miniszterelnök történetesen tényleg baloldali ember volt, a francia gazdaságot ugyan a 35 órás munkahét bevezetésével kis híján tönkretette, de azt senki sem vitatta, hogy ő még hitt abban, amit mondott. Csakhogy azóta teltek-múltak az évek, a baloldali eszmék végképp üressé váltak, és a hatalmát és szellemi talaját vesztett baloldal gátlástalanul ráugrik bármire, amiről azt gondolja: haszna lehet belőle. Másfél éve a MeToo-nak hívott mozgalmat akarták megszerezni, az egész világon. Most meg Franciaországban a külvárosokból a nagyvárosokba bejáró, becsületesen dolgozó, a fizetésükből nehezen megélő francia emberek elkeseredettségét akarták kihasználni. Néhány hete már többnyire ők jelentik a sárgamellényes mozgalmat.

A sárgamellényes lázadást Macron és a kormány nem tudta elfogadhatatlanná tenni a francia társadalom szemében, bármennyire is próbálkoztak - a radikális baloldalnak viszont meglehetősen gyorsan sikerült. Hogy a külvárosok – és a mezőgazdasági kisvárosok – reménytelensége mennyire áthatja a közgondolkodást, mutatja Michel Houellebecq legújabb regénye. Öt éven át írta, ősszel készült el, az első sárgamellényes lázadás napján már éppen nyomtatták – és a nagy regény egyik szála egy tejtermelő közösség lázadásáról szól. Mintegy megérezve az eljövő mindennapokat. A kilátástalan helyzetbe kerülő, egyébként nemesi származású mezőgazdazdászt elhagyja a felesége egy londoni, nagyvilági életet élő zongoristáért. És mielőtt fegyvert fogna, hogy megvédje megélhetését, azon elmélkedik, hogy a felesége egy nagy kurva volt (hiszen otthagyta), de éppúgy egy nagy kurva az Európai Unió is (az szintén magára hagyta). És fellázad, reménytelen társaival együtt. Egy kései jacquerie-felkelés, egy korai sárgamellényes lázadás.

És ebben a közegben – amikor egy érzékeny író előre láthatja a történelmet, hiszen eléggé érzékelhető - egy pillanat alatt az emberek szembefordultak a sárgamellényesekkel. Hiába tudták, hogy a szegény emberek lázadása érthető. Hiába látták, hogy a rendőrök hogy verik őket. Csakhogy egy idő után (a bevándorló hátterű antiszemiták és a szélsőbalosok megjelenésével) példátlan erőszak kezdett kapcsolódni a mozgalmukhoz és a francia híradások eléggé összemosták a tisztességes lázadókat és az anarchista, baloldali bűnözőket.

A sárgamellényesektől elfordultak az emberek, és tulajdonképpen logikus, de a rendőröket kezdték el sajnálni. Kétségtelen: az első hetekben kegyetlen brutalitással harcoltak a tisztességes lázadók ellen, legalább tíz tüntetőnek kilőtték a szemét, volt, hogy egy mozgássérült tüntetőt vertek össze, egy másik lázadónak pedig egy gránáttal egyszerűen leszakították a karját. Viszont amikor a baloldali anarchisták elfoglalták a mozgalmat, kirabolták és felgyújtották a Champs-Elysées legdrágább boltjait, a rendőrök megijedtek. Erről nyilván nem egy-egy beosztott utcai rendőr tehet, hanem a vezetők és főleg Macron hűséges táskahordozója, Castaner belügyminiszter, de a rendőrség szánalmasan szerepelt Franciaországban az elmúlt hónapokban. Ezt a helyzetet sok rendőr nem tudta elviselni és három hónap alatt 28 közrendőr megölte magát.

28 öngyilkos rendőr, három hónap alatt. Iszonyatos szám. 28 ember tragédiája, 28 család tragédiája – gyerekek, házastársak, szülők élete ment tönkre. Igen, voltak erőszakos rendőrök és voltak közöttük pipogyák is (nyilván nem éppen ők, a meghalt rendőrök) – de 28 ember, akinek joga lett volna ahhoz, hogy éljen. 28 ember, akinek nem kellett volna meghalnia.

És akkor jönnek a baloldali tüntetők, és azt ordibálják a rendőröknek, hogy „Legyetek öngyilkosok” – franciául ezt elég könnyű skandálni.  Ennek a söpredéknek elég könnyen ment azt üvölteni a République téren álló rendőröknek – embereknek - , hogy öljék meg magukat. A Le Figaro videót is mutatott erről az aljasságról. Ez nem egy hétköznapi állampolgári rendőrszidalmazás. E mögött valami primitíven ravasz tudatosság, egy létező ismeretanyagra épülő gátlástalanság húzódik meg. Egy szétszakadt társadalom erkölcstelensége.

A politikailag korrekt beszéd zsarnokai, a baloldal harcosai persze máshogy is küzdenek. Alain Finkielkraut, a nagy filozófus már szóba került az írás elején. Toleráns, okos ember, türelmes volt annak idején Macronnal és türelmes a sárgamellényesekkel is. Nem beszél, nem ír senkiről elhamarkodottan. Két bűnét azért fel tudja sorolni a baloldal mindenképp: egyértelműen bevándorlásellenes és nem isteníti 1968 emlékét. Ennyi elég is volt, hogy egy szélsőbaloldali szervezet bejelentse: ha kell, erőszakkal is megakadályozzák, hogy Finkielkraut előadást tartson az egyik párizsi egyetemen. Így fogalmaztak: olyan aljas nézetek vall, hogy nem szabad megengedni, hogy azokat kifejtse… Végül a jobboldali elhajlással enyhén szólva nem vádolható egyetem elszégyellte magát és nem hagyta, hogy a szólásszabadságot így megalázzák. Mindenféle trükköt kénytelen volt alkalmazni – azt kellett hazudniuk, hogy máshol tartják az előadást, hogy a tüntetők odamenjenek – , és így nem kellett lemondani a világhírű tudós meghívását.  2019 Franciaországában történt mindez.

A Yale Egyetem díjat alapított olyan nagy konzervatív embereknek, akiket korábban valamilyen másik egyetem kitiltott vagy ki akart tiltani a campusáról. Legutóbb a 96 éves Henry Kissingert, egykori amerikai republikánus külügyminisztert tüntették ki. Õt egy New York-i egyetem nem akarta meghallgatni, mondván, hogy háborús bűnös, a fehér felsőbbrendűség jelképe – és náci. A baloldali cirkuszolókat az persze nem érdekelte, hogy Kissinger éppen a nácik elől menekült el Európából. Nem érdekelte őket a valóság.

A valóság. A rendőrök gúnyolása – „legyetek öngyilkosok” – aljassága mögött hasonló gátlástalanság bújik meg, mint amikor nem akarnak beengedni egy egyetemre egy világhírű filozófust, mondván, hogy olyan ellenszenvesek (számukra) a tanai, hogy azt nem szabad hagyni kifejteni.

A valóság nem érdekes, a másik oldal jó esetben hallgasson, rosszabb esetben ölje meg magát. Így szeretnék. Milyen szép is lenne az elvesztett szavazók millióit a bevándorlókkal pótolni óhajtó radikális baloldalnak. Milyen szép is lenne nekik, ha ez így lenne, ha a világ ilyen egyszerű lenne.

Hát, nem lesz így.