Miután az algériai fociválogatott megnyerte az Afrika-kupát, a Franciaországban élő első- és sokadik generációs algériai bevándorlók feldúlták az országot. A hírekben egyébként inkább dicsérték az algériaiakat, hiszen most nem halt meg senki, fosztogatás is alig volt – szemben az elődöntő ünneplésével. A rendőrség valóságos háborúra készült, a Champs-Elysées környéke egy hadműveleti terület volt, a főváros így többé-kevésbé megúszta. Lyon már kevésbé, elképesztő felvételeket lehetett látni az interneten. Az Origón mi is megmutattuk, hogy Paul Bocuse éttermének kirakatát miként dobálják kővel az agresszív drukkerek.

Vagyis a francia médiumok alapvetően sikeresnek ítélték, hogy az elődöntő utáni őrjöngéshez képest kevésbé tomboltak az algériai szurkolók. Ahhoz persze mindenki hozzászokott, hogy Párizs belvárosában azt kiabálják az algériai szurkolók a franciáknak, hogy „Eddig ti gyarmatosítottatok minket, most mi fogunk titeket!”. Mert ehhez futballhuligánokra sincs szükség. Kétszer személyesen tapasztaltam, hogy a migránsok azt kiabálták: „Mocskos franciák! Mocskos franciák!”. És nem mondhatnám, hogy eldugott helyen és időpontban történtek ezek. Egyszer a Marigny színház oldalában üldögélő bevándorlók provokálták a színházba tartó embereket, máskor meg a Tyúkot a fazékba nevű, tradicionális francia étterem előtt – ott egyébként egy tízfős banda.

Vagyis ahogy mondani szokták, a verbális erőszak senkit sem érdekel Franciaországban, már ha éppen algériaiak szidnak franciákat. Hiszen az mindennapos. Úgy tűnik, az sem érdekel senkit, hogy az egyik legszebb normandiai kisvárosban az algériai szurkolók ledöntötték de Gaulle szobrát. A polgármester először persze felháborodott, feljelentette a vandálokat, videófelvételeket akart látni, s a többi. Vagyis úgy reagált, ahogy normális, ahogy ekkor viselkedni kell. Először.

De aztán egy Brüsszel-ellenes francia politikus keményen megszólalt (semmi iszonyatra nem kell gondolni: Nicolas Dupont-Aignan aljasnak titulálta a szobordöntést – mégis, mi más lenne? – és a szabados Franciaország szimbólumának nevezte mindezt). Majd megszólalt a pillanatnyilag elnök nélküli Republikánusok (a francia Néppárt) egyik elnökjelöltje, Julien Aubert is, aki azt mondta: tényleg megvárjuk, amíg Marianne-nak (ez a jelképe Franciaországnak) szintén nekiugranak? Julien Aubert-ről, aki a francia Néppárt nem gyáva, nem óvatoskodó, hanem az erős, eltökélt, bevándorlásellenes szárnyához tartozik, tudni kell, hogy a nagyapja közismert francia ellenálló volt, és éppen Charles de Gaulle történelmi, június 18-ai felszólítása után kezdett harcolni a nácik ellen. Duplán érthető, hogy nem tetszett neki, hogy „június 18-a emberének” szobrát kitépték a helyéből – ez de Gaulle állandó jelzője, hiszen 1940-ben ezen a napon intézte első rádióbeszédét a megszállt franciákhoz Londonból.

Evreux, így hívják a feldúlt normandiai kisvárost. Legismertebb újkori lakója a nagyszerű színész, Jacques Villeret volt. Ha nem is mindenkinek ugrik be elsőre, hogy kicsoda ő, mégis biztos vagyok benne, hogy nagyon sok filmszerető ember ismeri. A Dilisek vacsorája című vígjátékban ő játszotta a félnótás vacsoravendéget, aki mindent összezavar – tulajdonképpen az eredeti címében durvább főnév szerepel, mint dilis, sokkal inkább baromnak vagy akár idiótának lehetne fordítani (a magyar színpadi változat rémes szójáték; a címe az volt, hogy Balfácánt vacsorára). De nagyon sok komoly filmben és rendezőnél is játszott, Godard-tól Andrzej Wajdán át Lelouchig, a francia Oscar-díjat, a Césart is megkapta. Amikor meghalt, rengeteget szerepelt az újságokban Evreux város neve, hiszen élete utolsó éveit az akkor már beteg színész ott töltötte. Aztán majdnem másfél évtizedig alig lehetett hallani Evreux-ről, egészen tavalyig. Akkor viszont a város szülöttjéről lehetett gyakran olvasni, igaz, ez az evreux-i ember nem túl sok dicsőséget hozott Franciaországnak. Alexandre Benalla, Macron elnök szadista testőrparancsnoka, akinek az volt a hobbija, hogy szabadidejében rendőrruhában tüntető egyetemistákat vert, vagy éppen fellopózott a világbajnok francia focicsapat ünnepi buszára és onnét integetett a Champs-Elysées-n a Mbappéra vagy Deschamps-ra kíváncsi több százezer embernek. Vagyis, a fent és a lent (érték és hitványság) egy-egy jelképe kapcsolódott a kisvároshoz.

De most itt egy újabb név, megjegyezni nem biztos, hogy érdemes, bár tanulságos. Guy Lefrand-nak hívják, ő a polgármester. A francia Néppárt (a Republikánusok, francia rövidítése LR) tagja – de természetesen ne Nicolas Sarkozy jusson eszünkbe róla. Képzeljünk el inkább egy kisvárosi Junckert vagy Manfred Webert. Az „igen, de…” politikusa. A „jobboldali vagyok, de szégyellem” politikusa. A gyáva nyámmogás politikusa. Aki így nem is politikus.

Guy Lefrand első reakciója, ahogy fent írtam, normális volt – felháborodás, rendőrségi feljelentés, nézzék meg a kamerafelvételeket, legyenek meg a bűnözők, s a többi. Persze, azt sem szabad elfelejteni, hogy Franciaország megpróbál úgy tenni, mintha az algériai szurkolói invázióval nem történt volna semmi (hogy mennyire nem akar az agresszív algériai erőmutogatással szembenézni Franciaország, tökéletes tanulmányban elemezte a Le Figaróban Mathieu Bock-Coté kanadai szociológus, az egyik legokosabb konzervatív, frankofón esszéíró), de Charles de Gaulle szobrának ledöntése azért túlment a tűréshatáron. Legalábbis első pillanatban.

(Nem akarok a francia történelem részleteibe belemenni, de Charles de Gaulle tábornokra nincs sok oka haragudni egy épeszű algériai embernek. A második világháború után megpróbálta elismerni a franciák mellett harcoló algériai katonák érdemeit, és ő írta alá Algéria függetlenségét – ezért gyűlölte meg a francia hadvezetés egy része, ezért akarta megölni az OAS, ezért szervezett ellene merényletet például Jean Bastien-Thiry ezredes, az egyik legtehetségesebbnek tartott fiatal katonatiszt. Bastien-Thiry volt egyébként az utolsó francia ember, akit úgy végeztek ki, hogy agyonlőtték.)

Tehát kirángatták a talapzatáról és ledöntötték de Gaulle szobrát, a polgármester tiltakozik. Majd jönnek a keményebb tiltakozások – és ekkor már a polgármesternek ezzel van a baja. Nem a bűnnel, hanem a reakciókkal. Hogy nem szabad általánosítani. Arról beszélt a francia közszolgálati televíziónak (amellett, hogy érthetően bírálta a francia államot), hogy erről nem az algériai nép tehet (persze hogy nem – de ez hogy jön ide?). Meg arra utalt, hogy a rossz francia történelemoktatás is hibás. Ha többet hallanának az algériai bevándorlók de Gaulle hősiességéről, nyilván nem döntötték volna le a szobrát. Hát persze. Milyen egyszerűen látja a világot. Egyszerűen? Dehogy. Hazug módon! Hiszen ő sem gondolhatja komolyan, hogy erről van szó. Sima hazugság.

Igen, igen. Már megint a párhuzamos társadalom, erről van szó, csak nem mindenki akar erről beszélni. Az agresszív párhuzamos társadalom, amely gyűlöli a többségi, befogadó társadalmat.

És a gyávaság, ami nem hajlandó ezt felfogni, elismerni, tudomásul venni. Megérdemlik egymást. Csak azok nem érdemlik ezt, akik ott nem erre szavaztak.