Nemrég költöztem új lakásba, s amikor reggel vittem ki a szemetet, megakadt a tekintetem egy cédulán, mely a lift mellé volt kiragasztva:

„Ma este lakógyűlés”.

A szomszédom, egy ötven körüli adóellenőr azt mondja, havonta kétszer tartanak efféle összejövetelt, lent a szárítóhelyiségben.

– Ilyenkor mindig megbeszéljük a lakóközösség dolgait – világosított fel atyaian, amikor összefutottunk a szemétledobó mellett.

– Az egész rendszerint azzal kezdődik – magyarázta, miközben akkurátusan feltűrte ingujját, és tömködni kezdte a nyílásba a tejes dobozok kartonjait –, hogy választunk magunknak egy Elnököt. Legtöbbször a közös képviselő urat bízzuk meg ezzel a megtisztelő feladattal. Kell még ezen kívül egy írnok, aki lejegyzi a ház lakóinak döntését. Ő általában Kusztra úr a kilencedikről. Szimpatikus ember. A lánya most érettségizett.

– Jöjjön el mindenképp! – búcsúzott nyájasan. – Higgye el, remek mulatság. Kár lenne kihagyni.

A megbeszélt időben leballagtam a pincébe. Szűk kis odú az egész. Hátul apró emelvényféle, szemben vele székek.

– Az ülést ezennel megnyitom – állt fel ekkor az Elnök, szinte abban a pillanatban, ahogy helyet foglaltam. Mellettem egy fejkendős asszonyság, meg egy bajuszos úriember foglalt helyet. Be akartam mutatkozni nekik, de lehurrogtak.

– Csitt! – mondta a bajuszos úriember, s az emelvény felé mutatott.

– Az első napirendi pont a lépcsőház festése – állt fel az Elnök.

Kockás ingét feltűrte két karján, régimódi nadrágtartót hordott, s hüvelykujját magabiztos mozdulattal döfte kétoldalt a zsebébe.

– Felteszem a kérdést – folytatta –, miszerint megszavazzák-e a ház tisztelt lakói, hogy a második emeleten, a lépcső mellett húzódó rövid falszakaszt újrafestessük. Zöldre – tette még hozzá, mintha ez külön örömet jelentene neki.

A többség egyöntetűen felemelte a kezét, csupán Molnárné, a földszint lakója egyből berzenkedett, mondván neki semmi haszna az egészből, ő úgyse mássza meg soha az emeletet, így aztán nem is részesül abban a páratlan esztétikai élményben, amit egy új falfestés látványa jelentene számára. De lehurrogták.

Molnárné erre megjegyezte, hogy egye fene, legyen hát falfestés, de akkor beszéljenek a sógorával, akinek van egy ismerőse a festékgyárban, ám az Elnök már le is vette a témát a napirendről.

– Írja! – fordult az írnok felé, aki a sarokban kucorgott egy szúette hokedli, meg egy olvasólámpa társaságában. – Tehát 36 igen szavazattal, 3 tartózkodás és egy ellenszavazat ellenében az indítvány ezennel elfogadásra került.

– Most pedig – nézett órájára az Elnök – javaslom, térjünk át a személyesebb jellegű dolgokra.

A teremben ülőkön jól látható izgalom futott végig.

– Itt van például a Bodolákné nagyobbik fiának esete.

– Kucsera úr – nézett papírjaiba az Elnök – a napokban panaszt tett, hogy a nagyobbik Bodolák gyerek minden reggel hangosan dobog lábával a lépcsőn, s képtelenség tőle aludni. Így van? – fordult most a panaszt tevő felé.

Kucsera úr apró termetű, sovány emberke volt, közel a hatvanhoz. Közvetlenül az első sorban foglalt helyet, s most az Elnök felé nyújtotta vékony, inas nyakát, s ujjait kissé felemelte, mint aki jelentkezik.

– Szórul szóra!

– Kérem, fejtse ki álláspontját – szólt az Elnök, s kezét háta mögé dugva járkálni kezdett fel-alá az emelvényen.

– Én kérem, éjszakás vagyok – kezdett bele mondókájába Kucsera úr. – Késő estig dolgozom, s csak hajnalban érek haza. Ámde hiába szeretnék aludni, s végre kipihenni magam, az idősebb Bodolák gyerek minden áldott reggel pontban hatkor viszi le a kutyát, és hangosan dobog lábával a lépcsőn. Többször is szóltam már neki emiatt, de hasztalan.

Kucsera úr most hátrafordult a széken, s tekintetét a feszülten figyelő hallgatóságra függesztette.

– Értsék meg kérem, én is csak ember vagyok! Nekem is szükségem van pihenésre. Már bocsánatot kérek! – tette még hozzá.

– Igazsága van! – Szólt egy hang középtájról. Én is tanúsíthatom. Az a Bodolák gyerek kész istencsapása! Mindig dobog azzal a randa negyvenhatos lábával.

Az Elnök abbahagyta a járkálást.

– Mi lenne hát a megoldás?

Kucsera úr megvakarta a fejét.

– Szerintem börtönözzük be!

– Úgy van! – visszhangzott a hátsó székek felől.

– Azt nem lehet – legyintett az Elnök mélabúsan. – Nincs a házban börtön.

– Alakítsuk át a biciklitárolót – javasolta egy úr a harmadikról. – Ha kiteszünk belőle minden felesleges vackot, elsőrangú börtön válik belőle. Oda zárjuk be a Bodolák gyereket, ha már ennyire nem bír magával.

Az Elnök bólintott.

– Írja, kérem – fordult az írnok felé. – f.k. Bodolák Béla, a közösség nyugalmának sorozatos, és többrendbeli megzavarása vétségének elkövetése miatt kétheti elzárásra ítéltetik.

– Ebből majd tanul a kis pimasz! – Ezt ne írja bele, maga marha! – vetette még oda a sarokban körmölő alaknak.

Az Elnök most visszaült a helyére.

– A következő napirendi pont a negyedik emeleti beázás. Kinek van ezzel kapcsolatban észrevétele?

– Nekem kérem! – Húzta kis magát egy meglett családapa. – Szabó úr az ötödik emelet kettőből mindig beáztatja a nappalimat. Rendszerint az a szokásos menet, hogy Szabó úr megnyitja a fürdőkádban a csapot, majd elegánsan elvonul telefonálni, s csak akkor kap észbe, amikor már úszik az egész fürdőszoba. Ez az eset már másodszor fordul elő ebben a hónapban. Már bocsánatot kérek, mindennek van határa.

– Én még azt is hozzátenném – állt fel egy elhanyagolt külsejű, harmincas nő –, hogy lent, a bejárat melletti a kaputelefonnál vagy fél éve leesett a névtábla. Azóta senki sem hajlandó azt felszerelni, és folyton nálam csengetnek, ha keresik ezt az alakot. Márpedig gyakran keresik – tette hozzá ingerülten. – Mindenféle nőcskék mászkálnak fel hozzá a lehető leglehetetlenebb időpontokban.

Végigmérte a jó karban lévő férfit, s csak ennyit mondott. – Sok van ennek a Szabónak a rovásán. Nagyon sok.

– Megoldási javaslatok? – nézett körbe az Elnök.

– És ha levágnánk a karját? – jegyezte meg félénken a beázás károsultja, majd mentegetőzve fordult a vénkisasszony felé. – De felőlem belőhetjük a Dunába is.

– Lőszer sajnos nincs a társasház tulajdonában. – Tárta szét két karját az Elnök. – Úgyhogy marad a karlevágás. Sirály úr – biccentett az egyik sarokban ülő pirospozsgás férfi felé, aki szaporán bólogatott –, majd lesz szíves kölcsönadni a fűrészt, amivel tavasszal a gyümölcsfákat szokta megmetszeni. De, ha ragaszkodnak hozzá, tőlem szerezhetünk lőszert is, ám kizárólag a közös költség terhére. Ez ügyben majd rendkívüli közgyűlést kell összehívni, és egyeztetni kell a tömbbizalmival.

– Jó lesz a fűrészelés! – zúgolódtak többen. – Minek az a flanc! A közös költség meg már így is az egekbe rúg.

– Tiltakozom! – ugrott fel egy vézna, beesett mellű, szemüveges férfi. – Én mint a ház Emberjogi Bizottságának titkára, ezennel óvást nyújtok be. – Nem élünk kérem a középkorban. Bárki beláthatja, ha levágjuk a Szabó úr karját, úgy még kevésbé lesz képes elzárni a csapot a fürdőszobában, a kaputelefon melletti névtábla felszereléséről már nem is beszélve. Az ugye kéz nélkül eleve lehetetlen vállalkozás. Én inkább azt javasolnám – nézett szét zavartan –, hogy rúgjuk le a veséjét. Ha kell, én a köz érdekében magamra vállalom ezt a nemes feladatot.

– No és a Kékffyék? – csattant fel egy hang a leghátsó sorban. – És a Kékffyék? – ízlelgette ismét a gyűlölt kifejezést. – Az öreg Kékffy, akinek az apja mellesleg még gróf volt – tette hozzá gúnnyal –, mindig hangosan bömbölteti a gramofont. Pontban délután négykor. Ráadásul Karády a kedvence! – sziszegte a fogai közt.

A legelső sor szélén helyet foglaló idősebb férfi, ki eddig kivonta magát az eseményekből, most lassú, szinte vontatott mozdulatokkal becsukta az eddig lapozgatott újságot, s eltette szemüvegét.

– Uraim – jegyezte meg halkan. – Szeretném felhívni szíves figyelmüket arra az apró kis tényre, hogy – amint azt nagy zeneszerzőnk, Bartók Béla oly találóan megfogalmazta: „A zene mindenkié!” A hangerőre vonatkozó észrevételekhez meg csak annyit fűznék hozzá, miszerint sajnos elengedhetetlen, hogy kellő intenzitással üzemeltessem a készüléket, ugyanis ellenkező esetben, ha a könyvtárszobában tartózkodok, nem hallom a muzsikát. A gramofon tudniillik a nappaliban található.

- Jó, hogy szól – így egy földszinti lakó. – Minek akkora lakás magának? Hogy teletömhesse szentképekkel meg feszülettel? Hogy tudjon hol imádkozni a vasárnapi ebéd felett? Tisztelt lakógyűlés! Ezennel javaslom, hogy költöztessünk a lakásába munkáscsaládokat.

Ekkor jobbra, a harmadik sorban, észrevettem újdonsült szomszédomat. Az adóellenőrt. Tekintete lángolt, s feltűnően izgett-mozgott a helyén. Mint akinek fontos közlendője van, s csak a pillanatot várja, hogy szóhoz jusson.

Sötét gyanú költözött szívembe.

– Én kérem, tudok szerezni kéz alatt vagonokat – hangzott eközben középtájról. – A vejem tudniillik a Rendező pályaudvaron dolgozik másodállásban. Úgyhogy csak szóljanak, ha kell.

A szemem sarkából most már folyton a szomszédomat lestem. Most észrevettem, hogy jelentkezik.

Valami belső hang azt súgta, hogy óvatosan felkeljek a székből, s a lehető legkisebb feltűnést keltve, lassan elkezdjek araszolni a kijárat felé.

– A szemétledobó használatával kapcsolatban lenne egy-két észrevételem. – Halottam mögöttem a szavakat.

Egy ugrással a pincefeljárónál voltam.

– Egyesek nem a megfelelő módon használják a harmadik emeleti szemétledobót.

– Neveket kérünk! – halottam a nyomban felcsattanó kórust.

Azt hiszem, még épp idejében értem ki az utcára.