Tüntetők kint a köztévé előtt, jó, csak néhány százan, de akkor is tüntetők, ellenzéki képviselők bent, mármint bent a köztévé épületében. Aztán követelőzni, fenyegetőzni, hogy majd kint az a nagyon-nagyon-nagyon sok ember majd mit csinál, ha nem ez meg az lesz – milyen jó ötletnek is tűnt! Ami nem ment a választáson, az majd megy az utcán. Hát, nem így lett.

Bevallom, nagyon sokszor megnéztem a legviccesebb jeleneteket.

Kunhalmi Ágnes nekifut egy ajtónak, miközben azt mondja, hogy Mission: Impossible, de a csukott ajtóról visszapattan vagy másfél métert, úgy tesz, mintha a földre zuhanna, mintha a kormánypárti ajtó taszította volna a földre. Túljátszott minden gesztus, talán Szél Bernadett filmezte, mindenesetre aki ezt felvette, a földre eséshez méltó hazug hangon aggódik: Jaj, Ági, Istenem!

Hadházy Ákos – ahogy azóta már oly sokan hívják – Pókemberként felmászik a korlát túloldalán levő lépcsődarabokon (mégis, hova akart így eljutni?), majd később földre veti magát, és egy nagyobb bogárként csapkodja a lábát. Szél Bernadett – ez biztosan ő – valami elképesztően hamis hanglejtéssel jajveszékel és aggódik: Ákos, jól vagy? Jól van? Persze, hogy jól van, semmi baja, látszik a képen. És ezt mindketten pontosan tudják. Vadai Ágnes sírást tettet, közben propagandamondatokat mond, ugyanakkor, hogy megfelelően érzékeltesse azt a féktelenül gyilkos terrort, ami a köztévé biztonsági személyzetét jellemzi, arról panaszkodik, hogy elvették, (vagy ami már egyenesen az ötvenes éveket, esetleg a katonai juntákat idézi) levették a sapkáját.

És akkor itt van még nekünk Bangóné Borbély Ildikó. Azt a felvételt is sokszor megnéztem, de azon nehéz nevetni.

A szocialista képviselőnő, amikor úgy tudja, nem veszi a kamera, nem közvetíti a köztévé épületében zajló cirkuszt egyik képviselőtársa, éppen azt tervezi, hogy milyen jó ötlet lenne, ha a képviselők lefeküdnének a földre, a lépcső elé, az elé a lépcső elé, ami a legendáriumuk szerint oda vezet, ahova elhurcolták gyilkos fogdmegek Varju Lászlót, egy másik ellenzéki képviselőt. És ha már lefekszenek, akkor tegyék is tarkóra a kezüket, javasolja. Mert Bangóné szerint – és ez most idézet – kurva erős kép lenne. Csak zárójelben jegyezzük meg: Varju két tűz közé szorult. Õ egyszerre akart mártír és Indiana Jones lenni. Egyrészt mentőt hivatott magának és kórházba vitette magát (természetesen semmije sem tört el, nyilván szerzett egy papírt, hogy van egy horzsolás a lábfején, de lényegét tekintve semmi baja sincs, miért is lenne); másrészt ő egy hérosz, egy igazi férfi. Ezért arról is beszélt, hogy hat biztonsági őr próbálta leteperni, de nem sikerült nekik. El kellett volna döntenie, hogy melyik szerepet próbálja eljátszani, a kettő együtt sajnos kicsit sok.

Na, de vissza Bangónéhoz. Megrendezi a hason fekvést tarkóra tett kézzel, mert ez – Bangóné szavait idézem – „kurva erős kép lenne” , majd miután csakugyan megvalósítják álmát, a földön fekve (hihetetlenül őszintén) már így siránkozik: Teljesen ki vagyok készülve, hogy valamikor ezt a képet a gyerekeim látni fogják.

És ez már még kevésbé vicces.

Egyes nagy regényeknek – vagy akár könyv-, esetleg filmcímeknek – az a sorsuk, hogy annyit idézik azokat, hogy már szinte szégyen rájuk hivatkozni. Tájkép csata után, Andrzej Wajda csodálatos filmje. Milyen zseniális cím. És miután már a sportriporterek is ezt mondják, hogyha sok a szemét a lelátón egy Vasas-Honvéd focimeccs után (hát, most amit látnak, kedves nézőink, az bizony tájkép csata után…), a film ugyan nem lesz emiatt kevésbé remekmű, de a címet használni már szinte kínos. Bulgakov A Mester és Margaritája is ilyen. Nagy mű, de mivel van egy felszínen húzódó, könnyen érthető vonulata is, egyszerű megérteni (egy részét) két romkocsma között is, így aztán igazi hivatkozási közhellyé vált. De mindegy. Ebben van a teljes lelepleződés jelenete. Az igazságot akarják az emberek, hát megkapják. A teljes lelepleződés.

Ez volt Bangónéval is. A teljes lelepleződés. Igaz, az ellenzéki agitátorok és propagandamédiumaik nem akarják az igazságot. Úgy tesznek, mintha ez a jelenet meg sem történt volna. Meg sem történt, hogy Bangóné kitalál egy szerinte fényképeken is jól mutató jelenetet és ráveszi a többieket, hogy bohóckodjanak együtt (Óh, hátha külföldi újságok is felfigyelnek rá – felfigyelnek, milyen butaságokat írok. Majd elküldik a Guardiannek.) Majd amikor készül a felvétel (mobiltelefonnal veszik, közvetítik), akkor meg eljátssza, hogy anyaként (jaj, ezt is biztos milyen hatásosnak gondolta) mennyire megalázó ez a helyzet. A helyzet, amit ő talált ki.

Bangóné persze ezzel megalázott minden valóban megalázott embert. Akiket diktatúrák valóban ilyen helyzetbe hoztak vagy hoznak. Sőt, nem is kell diktatúrának lenni ehhez: néhány hete Franciaországban, a magát haladónak és bevándorláspártinak nevező Macron Franciaországában 151, a fennálló oktatási rend ellen tiltakozó gimnazistát rendőrök a decemberi hidegben az iskola udvarára hajtottak, ott le kellett térdelniük és a kezüket a fejük mögé kellett tenniük. És fegyveres rendőrök grasszáltak körülöttük. Egyes hírek szerint húsz percig. Mindez Párizs mellett, Mantes-La-Jolie-ban, azaz messze nem a legrosszabb elővárosban. Ezek a gyerekek nem eljátszották, hogy terrorizálják őket. Valóban megtörtént velük. És ez csak a közelmúlt, nem nehéz éveket, évtizedeket visszamenni az időben, a történelemben, hogy hasonló jeleneteket találjunk. Valódi jeleneteket. Nem gátlástalan színészkedést.

Vajon belegondolt Bangóné, hogy ezek után ki és mit fog neki, nekik elhinni? Ki hiszi el, hogy bárki fontos neki, nekik? Ilyen ravaszkodás után, még ha ennyire ügyetlen is, hogy fog beülni a Parlamentbe?

A gesztus, ha hazug, az maga a hazugság. Normális politikus ezért tudja, hogy a hazugság a legnagyobb bűn, furcsamód ez az, ami a legkevésbé megbocsátható.

Bangóné lebukott. Õ nem egyszerűen csak szimulált, túlzott, színészkedett, bohóckodott, hanem kreált egy hazug szituációt, majd utána azt is megnézhettük, hogyan viselkedik a maga által kreált hazugságban. Szemrebbenés nélkül csinálta.

Egyvalamiben viszont igaza volt. Kétségtelenül kurva erős kép lett.

Fogunk rá emlékezni.