Húsz éve ismerek kurdokat. Jártam a Newroz ünnepségükön, sokat beszélgettünk, politizáltunk, amikor Irakba utaztam, még ajánlólevelet is kaptam tőlük az ország északi tartományába (ennek nagy hasznát is vettem).

A kurd a világ legtárstalanabb nemzete. Csak magukra számíthatnak, pártfogójuk nincsen, a világpolitikában jobbára sakkoznak velük, és nem bástyák, nem vezérek, leginkább gyalogok. A történelem azonban nem ismeri a sajnálkozás fogalmát: ha 30 millió embernek máig nincs állama, annak bizonyosan oka van. Vagy az államszervezői képességek hiányoznak, vagy a szükséges nemzeti minimumot nem sikerül kialakítaniuk a több országban szétszórt nemzetrészek között.

Bárhogy is álljon a helyzet, a kurdok kizárólag hivatkozási alapként léteznek a világpolitika boszorkányműhelyeiben, sokan szívesen szóba hozzák őket, amikor a pecsenyéjüket sütögetik, de igazából egy szalmaszálat sem tesznek keresztbe értük.

Derültséggel követem, hogy most, amikor a török hadsereg lecsapott Szíriában, hogyan indultak be olyanok kurdügyben, akiknek lövésük sincsen, hogy eszik-e vagy isszák a helyi politikát. Most mindenki roppant humanista. Megfenyegetik a törököket, hogy majd így lesz, meg úgy lesz. Embargóról, elszigetelésről álmodoznak, nemzetközi kötelezettségről és befagyasztott uniós tagfelvételről kárálnak.

A külpolitika és diplomácia iránt érdeklődők mindig elárulják magukról, hogy amatőrök vagy realisták. Akinek egy-egy nemzetközi konfliktusban muszáj állást foglalni, és a leginkább morális indítékok alapján, holtbiztosan amatőr. Az ilyen ember lelkesen beszopja a különféle propagandaanyagokat, nem lévén képes önálló gondolkodásra. Aki azonban tényként fogadja el, hogy egy-egy válsághelyzet csakis az érdekek érvényesítéséről szól, és ebben a világ valamennyi országa kíméletlen és maximalista, akinek nincsenek kedvencei, és csakis a saját (esetünkben a magyar) érdeket nézi, nos, azt hívják realistának.

A mostani szíriai-török-kurd ügynek az első számú tanulsága európai nézőpontból, hogy ha megfizetsz valakit, ne ródd fel neki, ha olykor véres a keze. Az unió nyíltan és önként felbérelte Törökországot, hogy tartsa vissza a menekültáradatot. Tette mindezt azért, mert önmaga már nem képes a saját védelmére, meghívólevelet küld a harmadik világnak, de aztán visszatartatja az áradat egy részét csendőr barátjával. Az Európai Unió nagyjai (Merkel, Macron és a többiek) a legundorítóbb nyugati hagyományt követik, amikor a piszkos munkát megfizetik a sikátorban, de kint, a napfényen már erkölcsi leckéket adnak, mintha éppen semmi közük nem volna a történtekhez.

Pedig van. És Törökország elvégzi a munkát. Nem önként, nem dalolva, nem a nyugati civilizációért (amely, ismétlem, degenerációs bakugrással már képtelen az önvédelemre), hanem rengeteg pénzért. És Erdogan nem a legrosszabb, ami Európával történhet. A hatalmas történelmi kísérletnél, amely a kemáli szekularizált állam lebontásával a régi, természetes hagyományok felé fordítja az országot, van sokkal rosszabb. Például ha Törökországban végleg elillan a világiasság, már a vaskezű Erdogan sincs, és előretör az iszlám fundamentalizmus. Mint 1979, az iráni forradalom győzelme óta tapasztalhattuk, egy efféle fordulatnak beláthatatlan világpolitikai és regionális következményei lennének.

De nem, mi nem gondolkodunk, mi csak érzünk. Illetve érezni próbálunk. Kliséket, emocionális érveket szegezünk szembe a legkeményebb realitásokkal.

Mert ugye, lássuk csak: joga van Ankarának a saját biztonsága érdekében létrehozni a 30 kilométeres sávot a török-szíriai határon? Természetesen. Járna autonómia, valamiféle önigazgatás 20 millió törökországi kurdnak? Természetesen. Joga van kormányoznia országát Aszad elnöknek? Természetesen.

Igen, az élet ilyen bonyolult. Az pedig nem eshet meg, hogy mindenki igazsága érvényesül. A játszma vége, hogy az erősebb legyőzi a gyengét, és igen, az ENSZ és a világ más bábszínházainak szeme láttára.

Ha ehhez még hozzávesszük, hogy amerikaiak, oroszok, izraeliek, kínaiak egyaránt tolonganak a térség politikai, gazdasági, titkosszolgálati világában, hogy hídfőállásokat szerezzenek az osztozkodásnál, hogy megelőzzék egymást – akkor nagyon le kell csendesítenünk magunkban a könyvszagú humanistát. Ez ugyanis háború és politika, nem morális egyszeregy.

Aki harc helyett moralizál, elveszíti magát. Figyelmeztető jel, hogy 2019-ben mindenki készen áll érdekei megvédésére a szegény, elhülyült Európa kivételével.

Az Európai Unió kenyérrel és sóval, valamint frappáns okítással vesz részt a török-kurd-szír háborúban. A világ összes okostojása, aki nem látott még sem háborút, sem kurdokat, sem fegyvereket, akinek fogalma sincs, hogy néz ki egy nemzetközi tárgyalás, és alapvetően semmiért nem vállal felelősséget – nos, nekünk itt, Európában ezek, az ingyentanácsokat osztogató humán értelmiségiek tobzódnak.

Magyarországon szerencsére még nem. És adja Isten, hogy a magyar érdeken kívül ne legyünk tekintettel semmire, csak amire nagyságunk, súlyunk és adottságaink hiánya olykor rákényszerít bennünket.