Miért nem akarunk hinni a saját szemünknek?

A Miamiban élő méregdrága óceánparti villák tulajdonosait nem kell meggyőzni arról, hogy a globális felmelegedés igenis létezik. A tengerszint eddigi minimális emelkedése itt közvetlenül érezteti káros hatását. Az egyre magasabb dagályok gyakrabban öntik el a luxuslakások alsó szintjeit, a part menti utakat. Az itt élők már ma is bőrükön és pénztárcájukon érzik a globális felmelegedést. Konzervatív körökben ennek ellenére sokan megkérdőjelezik, a párizsi megállapodást pedig ellentétesnek tartják az USA gazdasági érdekivel. Sokan nem akarnak hinni a saját szemüknek, annak ellenére, hogy a globális időjárásváltozás hatásait nemcsak Miamiban, hanem az egész világon minden évben megtapasztalhatjuk. Ennek megkérdőjelezésének jól láthatóan ideológiai, politikai okai vannak. Egyes konzervatív körökben az egészet baloldali huncutságnak tartják, amit a világ környezetvédelem iránt elkötelezett, többségében baloldali tudósai és politikusai – a háttérből kínai támogatással – politikai célokra használnak a Nyugat és a konzervatívok ellen. Az egész így megfogalmazva inkább konteóra emlékeztet. Valamilyen alapja mégis van.

A környezetvédelem balos, sőt radikális balos téma volt már több évtizede. Mára ezek a fiatalon balos radikálisok öreg szakértőkké váltak. A világ klímakutatását kétségtelenül baloldali tudósok, szakértők dominálják, szabják meg annak irányát, (habár vannak elvétve konzervatívok is). A probléma ott van, hogy a klímakutatás, a klíma modellezése az egyik legbizonytalanabb terület a tudományok között. A globális klíma olyan bonyolultságú, hogy még az időjárás 10 napos előrejelzése is óriási bizonytalanságokat hordoz. Évtizedekre előre való jóslás esetén csak valószínűségekről beszélhetünk, ami pedig inkább hit, mint bizonyosság kérdése. A föld klímája és az időjárás nem lineáris rendszerként működik, vagyis nem tudhatjuk pontosan, hogy egy nyilvánvalónak látszó tényező a végén milyen hatást vált majd ki. Ezen az sem változtat, ha a klímakutatók száz százaléka egyetért valamiben. Ezért olvashatunk néha előrejelzésekről, amelyek a globális felmelegedés eredményeként újabb lehűlést is elképzelhetőnek tartanak, vagy olyan elméletekről, amelyek a fák ültetését a melegedést elősegítő tényezőnek tartják.

Egy valamiben mégis egyetértenek a tudósok és lakosság azon része, amely elfogadja a globális felmelegedés koncepcióját, mégpedig abban, hogy ezt az üvegházhatású gázok koncentrációjának növekedése okozza. Ettől a ponttól kezdve azonban az ideológia szerepe megnő és annak magyarázatát, hogy milyen okokat látunk ezen gázok koncentrációjának növekedése mögött is erőteljesen befolyásolja.

Az ideológia szerepe

A probléma gyökere ott van, hogy a klímakutató közvélemény minden olyan tudományos eredményt jobboldali összeesküvés-elméletnek tart, ami szembemegy a kanonizált elvekkel. Ezt a jelenséget a tudomány más területein is tapasztalhatjuk. A baloldali társadalomfelfogással szembeni tudományos eredményeket sarlatánságnak, vagy még inkább bűnnek minősítik. Ez azt eredményezi, hogy ha valaki előáll egy olyan elmélettel vagy modellel, ami a klímaváltozás bonyolultsága alapján mást állít, mint az elfogadott elvek, azt a jobboldal és a klímaváltozást megkérdőjelezők ügynöke címmel illetik. A tudósok, mint annyi más területen, így itt is meglehetősen nehezen mernek szembemenni a kánonnal.

Ennek legfontosabb, ideológiailag motivált része pedig a nyugati „kapitalizmus” bűnének állítja be a klímaváltozást. A kapitalizmusgyűlölő, valamikor radikális baloldali tudósok szinte kizárólag a nyugati fejlett ipari országok felelősségét hangsúlyozzák és az ő bűnüknek tartják, hogy idáig jutott a szén-dioxid-kibocsátás (ehhez az utóbbi időben csatlakozott Kína és India is). A Nyugat és főként a fehér ember bűnösségének hangsúlyozása nagy hagyományú baloldali elképzelés. A világ minden gondjáért ezt a csoportot teszik felelőssé jó ideje. Õk tették szegénnyé a harmadik világbeli országokat, ők felelősek az Oxfam által propagált jövedelmi egyenlőtlenségekért, ők akadályozzák a szegény országok fejlődését, és a globalizáción keresztül kiszivattyúzzák azok jövedelmeit. Ebbe az alapvetően Marxtól származó koncepcióba nem férne bele, hogy ne ők egyedül legyenek felelősek a jégsapkák olvadásáért. Ki is találták az ökológiai lábnyom kifejezést, ami igazolja a fehér ember bűnét és felmenti a harmadik világot. A szakmai érvek természetesen kiegyensúlyozottabbak, de a nemzetközi médiából a közvéleményhez csupán a fehér ember bűnéről szóló koncepció jutott el. A harmadik világ felelősségének feszegetése egyenlő a rasszizmussal.

Amikor pedig valaki olyan érveket hoz fel, hogy harmadik világban az erdők, főként esőerdők területe évente néhány százalékkal csökken, miközben a nyugati világban az erdőméret folyamatosan növekszik, a válasz egyszerű. Azért kénytelenek kivágni a fákat, mert a nyugati cégek keresletét csak így tudják kielégíteni, valamiből nekik is meg kell élni. Ilyen érvrendszer mellett nem lehet azon csodálkozni, ha sokan az egész elméletet ideológiailag motiváltnak tartják és nem akarnak hinni benne. A balos nézetek szerint a szegény országok nem szennyezik a környezet, pusztán az életükért küzdenek. Ez a romantikus koncepció meglehetősen egyoldalúan próbálja beállítani a felelősségeket, amely nagy károkat okoz a klímaváltozás ügyének.

A harmadik világ felelőssége

A klímaváltozás elleni igazi küzdelemhez többet kéne beszélni a harmadik világ felelősségéről, ami egyrészt hatékonyabbá tenné a küzdelmet, másrészt megkönnyítené annak nyugati elfogadását. Itt alapvetően három területen van nagyon komoly felelősség.

Egyrészt az erdők, elsősorban az esőerdők kivágása. Az erdők ma közel 1 százalékát teszik ki bolygónk felületének. A harmadik világ tevékenységének köszönhetően ez rohamosan csökken. Számítások szerint a CO2 légköri növekedésének 20%-ért az erők irtása felel. A NASA csak nemrégiben vált képessé arra, hogy a valódi csökkenést legyen képes mérni. A felbocsájtott műhold nemcsak az erdők által elfoglalt területeket képes meghatározni, hanem a zöldfelület sűrűségét is. Így ha csak ritkítják egy területen az erdőket, az is mérhetővé válik. Erre azért van szükség, mert az utóbbi idők eredményei azt mutatják, hogy a növényzet sokkal erőteljesebben járul hozzá a föld hűtéséhez, mint az korábban gondolták. Egyrészt elnyeli a bejövő fotonokat és abból nem hőt állít elő, hanem a széndioxid bontására használja, ami csökkenti annak légköri koncentrációját és nem utolsó sorban oxigént juttat a környezetbe. A fákban megkötött széndioxid az egyik legjelentősebb mennyiség bolygónkon. A fák lokálisan is hűtik környezetüket párolgással. A kivágott fák azonban a bennük lévő szén-dioxidot lassan visszaadják környezetünknek, így a fakivágás nehezen mérhetően, de jelentősen hozzájárul a felmelegedéshez.

A másik tényező a környezet aránytalan szennyezése. A harmadik világ országaiban nincsenek megfelelő hatóságok, akik képesek lennének betartatni akár a legjobban megalkotott környezetvédelmi előírásokat. Kínában például az egyik esetben, annak ellenére, hogy pontosan tudták 273 ipari üzem van egy folyó mentén, amely felelős lehetett egy súlyos szennyeződésért, nem akarták megtalálni a bűnöst, még a jelentős méretű felháborodás ellenére sem. A környezetbe juttatott mérgező anyagok aránya elképesztő méretű a harmadik világban. Sem a lakossági felháborodás, sem politikai akarat nem tudja ezt megakadályozni. Kívülről ennek még felmérésére sem lehet vállalkozni. Emlékezzünk csak a kommunizmus által hátrahagyott hihetetlen méretű szennyeződésekre, például az orosz laktanyák több méter mélységben benzinnel átitatott talajára, vagy a vegyi üzemekre, ahol talajt kellett cserélni, mert a veszélyes anyagokat évtizedekig csak úgy kiöntötték.

A mai időkben ennek egyik legdurvább példája az óceánok műanyag szatyrokkal és minden mással történő szennyezése, aminek élén Indonézia és Kína áll. Több millió tonna zacskót hajigálnak a tengerbe megfelelő szemétfeldolgozási kapacitás és a tudatosság hiányában. A szennyvizet pedig legtöbb esetben tisztítatlanul eresztik az óceánokba.

Ez a harmadik probléma. A lakosság környezet tudatosságának teljes hiánya. Aki a harmadik világban jár, szomorúan tapasztalja, hogy a szemétbegyűjtés gyengesége miatt teljesen általános a szemét otthoni elégetése. Indonéziában járva lépten-nyomon műanyag palackokból és zacskókból álló szeméthalmok égnek, amelyek súlyosan mérgező anyagokat bocsátanak a környezetbe. Ezt sem mérni, sem korlátozni nem tudjuk. Ezen országok lakossága még hírből sem hallott a szelektív gyűjtésről, semmiféle erkölcsi gátja nincs a szemét elégetésével vagy elszórásával, folyóba, tengerbe dobásával kapcsolatban. Ezzel szemben viszont szinte minden ilyen ország erőteljesen túlnépesedett. 270 millió környezettudatosság nélküli indonéz jó része égeti folyamatosan a szemetet, de hasonló a helyzet a 170 millió nigériai és 1,2 milliárd indiai esetében és így tovább. Így a környezetbe juttatott szennyeződést nemcsak mérni nem lehet, hanem korlátozni sem. Ezekre nem lehet vállalásokat tenni a klímaegyezményekkel, vagy ha valaki ilyet tenne, az úgysem rendelkezik az apparátussal, amivel képes lenne betartatni azt. Ezzel szemben a nyugati világban szinte már mániás a környezettudatos viselkedés. A környezettudatos nyugati emberek egy részének ezért nehéz megemésztenie, hogy mégis ő a bűnös.

Amíg nem beszélünk ezekről a problémákról és ezen országok felelősségéről, nehéz lesz megértetni a nyugati konzervatív közvéleménnyel, hogy a klímaváltozás jól átgondolt és elfogulatlanul kezelt probléma.

Öngól Trumptól a párizsi egyezmény felmondása?

A klímaegyezmény jelentősége korántsem akkora, mint azt a politikusok láttatni szeretnék. Alapvetően egy jól tálalt lufi. Főként a politikusok számára rendkívüli jelentőségű, mert ettől úgy néz ki, mintha ők oldanák meg a klímaváltozás kérdését. Az egyezmény azonban inkább annak kifejezése, hogy a világ, de legfőképpen Kína magától is elindult azon az úton, ami a klímaváltozást lassíthatja. (Kínának mint a világ legnagyobb napelemgyártójának hirtelen érdekévé vált az általa olyan sokáig blokkolt szerződés aláírása.) A megújuló energiaforrások – amelyek a legnagyobb hajtóerőt jelentik – aránya önerejéből piaci alapon növekszik és belátható időn belül még a szénnél is olcsóbb energiát állít majd elő. (Néhol már ma is így van.) Az egyezmény felépítése önmagában jelzi jelentőségének korlátait. Azt ugyanis úgy hozták létre, hogy minden ország önként vállalt terveket, semmiféle előírás vagy kényszer nem szerepel benne. Mindenki azt írt a saját vállalásához, amit amúgy is teljesíteni akart. Kétségtelen tény, hogy az USA vállalása jóval keményebb, mint Kínáé. Míg az első a CO2 folyamatos csökkentését vállalta, addig a második csak annyit, hogy 2030-ra megállítja a kibocsátás növekedését. Mivel már ma is Kína a világ legnagyobb kibocsátója, ezért a 2030-ra a különbség óriásira nőhet a kibocsátás tekintetében a világ többi országához képest.

Ennek ellenére öngólnak tekinthető Trump bejelentése, hogy kilép a szerződésből. Főként mert a kilépés ötletével önmagában emeli annak jelentőségét, úgy állítva be, mintha az jelentős korlátokat állítana az USA elé. Ami még ennél is hosszabb távú hátrányokat jelent, hogy érveket ad azok kezébe, akik az USA-t és a nyugati világot szeretnék a felmelegedés (és általában a nemzetközi hatalmi instabilitás) bűnbakjának megtenni. Kína és a többi ország az önkorlátozás hőseként állítja majd be magát, és össztűz zúdul a felelőtlen USA-ra. Tudni kell, hogy az amerikaiak 70%-a ellenzi a megegyezés felmondását, ezért még belpolitikai hatása is negatív lehet, annak ellenére, hogy Trump érvei valószínűleg igazak, hogy a döntéssel megvédi az USA lakosait egy energiaár-emeléstől. Feltételezhető, hogy az USA kilépés nélkül is képes lett volna a megállapodás vállalásait megváltoztatni. Így Trumpnak nem kellett volna dealmaker szerepét feladva dealbreakerré válni. Trump a felmondással sajnos egy nagyon jól kommunikálható, megdönthetetlen érvet adott azok kezébe, akik szeretnék az egész klímaváltozást a Nyugat felelősségeként beállítani. Ezt ezek után nehezebb lesz cáfolni.