A keresztények legendája szerint a karácsonyi történet színtere nem palota, nem fényes trónterem, szereplői sem királyok és hercegek. Jászolban játszódik a karácsony, olyan helyen, ahol az utazók és a pásztorok kényszerűségből a jószág mellett tapasztalják meg a csodát. Ha a napkeleti bölcsek nem tennék tiszteletüket, az egész eseménysor megmaradna az egyszerű, kétkezi emberek világában. Így az arany, a tömjén és mirha fényt hoz az éjszakába, némi csillogást a kopárságba – de a lényeg mégis a születés csodája.

A különféle keresztény egyházak és felekezetek évszázadokon át mindig hangsúlyozták a tisztes szegénység, az egyszerűség jelenlétét az ünnepi jelenetben. A karácsony mindenkié, de elsősorban a szegény embereké, a kívülállóké, hiszen Isten anyját nem fogadják be a házba, méltatlan, nehéz körülmények között ad életet a Megváltónak. Ez a körülmény szakrális ünnepélyességet kölcsönöz a karácsonyi történetnek. Éppen ezért a pogány időszakból megmaradt, harsány társasági eseményeket az európai kereszténység kétezer évében sokszor korlátozták, Oliver Cromwell például eltöröltetett mindenfajta ünnepséget a szent napon.

Nekünk, mai európaiaknak a karácsony valamiképpen a pompáról szól. Már gyerekkoromban is, amikor a magyar lakosság nagy része banánt és narancsot ehetett, amit gondosan elzártak előlük az év többi napján. Az utóbbi harminc esztendőben a konzumidiotizmus legnemesebb hagyományainak hódolva karácsony előtt izgága tömegek lepik el a bevásárlóközpontokat, boltokat, vásárokat, hogy egymást letaposva jussanak hozzá különféle árucikkekhez. Európaiak és magyarok milliói számára a karácsonynak már réges-régen nincs vallásos, spirituális tartalma, maradt a család, a szeretet ünnepe megnevezés, de még ezt is sikerül évről-évre lerombolni az esztelen vásárlási lázzal.

Csakhogy – amint bevezető mondatomban jeleztem – a karácsony idén visszatér a jászolba. Mert hogy az idei esztendő nem a fényről, nem a pompáról, csillogásról, hanem a nélkülözésről szólt. Hosszú-hosszú évtizedek után most tanulgatja a nyugati világ, hogy milyen mozgásszabadság nélkül élni. A pandémia ugyanakkor belső száműzetést is hozott számunkra: kénytelen-kelletlen magunkba szállunk egy teljes esztendőre, számot vetünk helyzetünkkel, azzal, hogy mi fontos, és mi nem a számunkra.

Én úgy érzem, hogy a világban nem paradigmaváltás, hanem korszakváltás zajlik. És mintha a járvány ennek volna az első fuvallata, figyelmeztető jelként érkezett, legerősebbként az eddigiek közül. Nem muszáj persze hinni a végzetben, de azért elgondolkodtató, hogy legőszintébb pillanataiban, veszélyhelyzetben vagy tanácstalanul szinte minden ember fatalista. Aki kineveti a jelek számbavételét és értelmezését, pusztán kevesebbet fog fel a világból, mint az, aki érzékenyebb a materiális adottságon túli jelentéstartományra. Pedig csak annyit kellene megértenünk, hogy nem a jelek és az események közötti logikai kapcsolat boncolgatása a lényeg. Hanem az, ami a felfogott jelekből bennünk, emberekben bekövetkezik – a változás, amelyet a leggyakrabban nem saját kezdeményezésre, hanem külső jelzések, figyelmeztetések hatására indítunk el magunkban. A harmóniára törekvés, az eredeti állapot visszaállítása elképzelhetetlen annak megértése nélkül, hogy mi romlott el, mit kell megjavítani bennünk, körülöttünk. Ha ezt felfogtuk, készen állunk a változásra.

A mostani karácsony visszatérés oda, a jászol melegébe. Vissza, a mitikus kezdéshez, az örök emberi tapasztalathoz, a büszkén kihordott egyszerűséghez, szegénységhez, szeretethez. Ami mindig, minden időben vezércsillaga a gondolkodó embernek. Minden más csak káprázat: a hatalom, a pénz, az úgynevezett fontos ügyek egytől-egyig átmenetiek. Csak az számít, akik vagyunk, akikké lehetünk, amit magunkról és másokról gondolunk, amit a családunkért, a hazánkért cselekszünk. Ezek a tetteink ugyanis megmaradnak térben és időben, általunk visszhangoznak az örökkévalóságban.

Erre gondoljunk a fa alatt, amikor újra átéljük a születés csodáját.