Fejre állt a világ vagy lelepleződött?

Ha tíz éve azt mondja valaki, hogy a nyugati ballib közgazdász társadalom a gazdasági kérdésekben inkább egyetért a Kínai Kommunista Párt elnökével, mint az amerikaival, hülyének nézzük. A helyzet ma éppen ez. Amikor Hszi Csin-Ping idén elmondta davosi beszédét, egy sort nyitott meg, amiben a világ elitje kimondva-kimondatlanul Trump várható politikája miatt aggódott. A kínai elnök a protekcionizmus ellen és a globalizáció védelmében emelte fel a szavát, ami általában az USA elnökének a szövege. Fejre állt a világ vagy inkább lelepleződött. Végre megkaptuk a sokakat foglalkoztató, kinek jó a globalizáció kérdésre a választ.

A marxisták azért utálják, mert a nagytőkének kedvez és ennek segítségével zsákmányolja ki a fejlődő világot, amivel mélyen egyetértenek ezek az országok. A szélsőjobb a zsidó világuralom eszközének tartja, amit sokan csupán ugyanazon érem a két oldalának tekintenek. A konzervatívok, mert valamilyen mértékben uniformizálja a kultúrákat. Az elmúlt évtizedekben a legalapvetőbb közgazdasági közhelynek tekintették, hogy a globalizáció a Nyugatnak jó, ez volt a ballib közgazdászok egyik szent tehene. Aki ezt megkérdőjelezte, az nem kerülhetett be az elitbe. A globalizáció-ellenesség a rasszizmussal egyenértékű stigma volt azzal a különbséggel, hogy ezt marxista módon, haladóan is lehetett képviselni. A marxista és ballib közhelyeknek is részben ellentmondott, hogy a globalizáció több jó példával alátámasztva a fejlődés lehetőségét adta egy sor valaha szegény országnak. Japán, Dél-Korea, Szingapúr, Tajvan példája mutatta, hogy aki jól él azzal, az könnyen a gazdasági elitklubban találja magát. Az igazi bizonyíték azonban Kína volt, amely a globalizáció segítségével történelmi léptékkel nézve rövid idő alatt a világ második legnagyobb gazdaságává vált. Kína a globalizáció nélkül nem jutott volna ebbe a pozícióba. Szüksége volt a tőkebeáramlásra, a gyártóbázisok létrehozására és a hatalmas exportpiacokra.

Ettől azonban a kérdés nyitott marad, vajon a legtöbbet valóban a Nyugat profitálja belőle?  Hozzá kell tenni, hogy a nyugati közvélemény látva Kína növekvő gazdasági erejét, amit látványosan kísér a Nyugat gazdasági súlyának csökkenése egyre erőteljesebben kételkedett az elméletben, miszerint ő lenne a globalizáció nyertese. Trump ezt a kételyt és az érezhetően növekvő nagyhatalmi konfrontációt fogalmazta politikai programmá. Gyengíti a globalizációt és megnézi ki jön ki belőle rosszabbul. Úgy tűnik, már ezzel verbális tettel elindult a kísérlet, és a válasz is közelebb került.

A termelés kiszervezésének negatív csapdája

A globalizáció a nyugat szempontjából gyakorlatban egyet jelentett a termelés kiszervezésével. Ez volt a 90-es évek top menedzseri kulcsszava, a „relocation”. Minden termelő vállalkozás menedzsmentje rohamtempóban szervezte ki a termelését, főleg Kínába. Az átlagos nyugatinak nemcsak a döner kebabot jelentette a globalizáció, hanem azt is, hogy bizonyos iparágak teljesen eltűnnek országából. Ezt mi magyarok is megtapasztalhattuk, amikor a 90-es évek végén a minimálbér-emelésre úgy reagáltak az itt termeltető nyugati cégek, hogy Ázsiába költöztették a teljes könnyűipart.

A 90-es évek cégprofitjai az egekbe szöktek a kiszervezés hatására. Ezt hihetetlen győzelemként fogták fel, a nyugati menedzsment teljesítmény csúcsaként. Van azonban ennek egy másik aspektusa is, amire néhányan már akkor felhívták a figyelmet. Ezt Paul Volcker, a FED korábbi elnökének egyik példája szimbolizálja a legjobban, aki azzal sokkolta a CNN nézőit, hogy a Kínából az USA-ba szállított acél szállítási költsége megegyezik az USA-ban történő előállításra fordított munkabér költségével. Miért érte meg akkor Kínában gyártani? A válasz nem túl bonyolult. A cégek és azok tulajdonosai így tudták a legkisebb kockázattal legmagasabbra növelni nyereségüket. Ennek oka pedig legfőképpen a környezetvédelmi, a munkavállalókat védő előírások és fejlesztési költségek voltak. Ez az USA-ra és ez az EU-ra is különösen igaz, mivel olyan környezetvédelmi és a munkavállalókat védő előírások alkalmaztak, amelyek miatt az elavult technológiákkal sok terméket már nem lehetett előállítani. A technológiát újra kellett volna cserélni és sok esetben méretes fejlesztési költségekkel, még nem létező technikákat előállítani. Ennek alternatívája az elavult technológia Ázsiába telepítése, és sokszor nyugati szemmel rabszolgasorban tartott munkavállalókkal való termeltetés volt, ami nemhogy növelte, hanem csökkentette a termelés költségeit és a piaci árakat, így versenyképességet, és még a fejlesztési költségeket is megspórolta. Az egyik serpenyőben tehát a környezetszennyezés exportja, a munkaerő problémák eltűnése és a költségek csökkentése volt, a másikban pedig a hatalmas költségű új technológiák fejlesztése, robotizáció, ami a jövőben valamikor hoz majd profitnövekedést. Nem meglepő, hogy a cégek és azok menedzsmentje, akiket az adott év profitja után fizetnek a legtöbb esetben a kiszervezést választották.

Azonban elszórva voltak ellenpéldák is. A textiliparban például, ami gyakorlatilag teljesen elveszett a Nyugat számára, megindult egy komoly fejlesztés az egyetemek és a kutatóintézetek bevonásával. Ennek eredményeként néhány év alatt egy teljesen automatizált technológiát fejlesztettek ki, amivel szemben még a rabszolgák sem lennének versenyképesek. A Nyugat GDP szinten profitált ugyan a relocationből, de ez legfőképpen a cégek profitjában, a tőzsdei áremelkedésben és a menedzsmentek bónuszában jelentkezett. Hátráltatta viszont a gyártási technológia fejlődését, a robotizációt, és hihetetlen lökést adott Kína fejlődésének. A globalizáció ebből a szempontból nézve mindenképpen Kínának kedvezett inkább.

A globalizáció vs. robotizáció

Az igazsághoz tartozik, hogy a robotizáció 25 évvel ezelőtt még nem volt a mai szinten és annak alkalmazása sok egyéb társadalmi problémát vetett volna fel. Ma más a helyzet. Trump szlogenjét, hogy a cégek hozzák haza a termelést, sokan maradi és veszélyes gondolatként értékelik. Elfogulatlanul nézve azonban ez épp az ellenkezőjét jelentheti. A cégek, a termelés hazatelepítésekor, csak úgy tudnak megfelelni a környezetvédelmi és versenyképességi követelményeknek, ha fejlesztenek. Hatékonyabb technológiába és robotizációba fektetnek. Ez a 21. század egyik legnagyobb üzlete. Amennyiben megnézzük az Apple, a Google és Amazon szabadalmait, ezek többségében a robotizációval kapcsolatosak. Trump felhívása a robotizációs ipar számára ad majd hatalmas lökést. A cégek számára ez ugyan beruházási és technológia fejlesztési költségekkel jár rövid távon, de így elkerülik mind a költségnövekedést, mind a környezetvédelmi, mint a munkavállalókkal kapcsolatos problémákat. A folyamat pedig újra versenyelőnyt jelenthet a Nyugatnak.  

Ez épp a legjobb pillanatban történhet meg. Egyrészt rengeteg pénz van a tőkepiacokon, amit végre értelmesen lehet elkölteni, másrészt ez egy új ipari forradalmat indíthat el, hatalmas gazdasági növekedési potenciállal. A robotizációtól való legnagyobb félelem a munkahelyek megszüntetése sem fenyeget ebben a pillanatban, mert ezek a munkahelyek más országokban szűnnek meg és az USA-ban most rendkívül alacsony a munkanélküliség.

Két másik pozitív mellékhatása lehet ennek. Egyrészt javítja a világ környezetvédelmi helyzetét is, az ázsiai környezetszennyező technológiák megszüntetésével. Trump így járulhat hozzá a klímaegyezmény sikeréhez.

A másik, hogy Kína elveszti legfőbb versenyelőnyét a Nyugattal szemben, ami az olcsó és végtelennek látszó munkaerőből fakadt. Kína nem robotizálhat, mert ennek munkaerőpiaci hatása elsodorhatja a politikai vezetést.

Kína mint piac

Van azonban egy terület, ahol sokan aggodalmat fogalmaznak meg. A termelés visszaköltöztetésével eltűnnek majd a kínai exportpiacok egy jelentős része. Kína büntetni fogja azokat a cégeket, akik kivonják termelésüket. Ez pedig egyesek szerint komoly ellenhatást válthat ki. Rengeteg cégnek, főleg technológiai, autókat és luxus termékeket gyártó cégeknek Kína a legfontosabb piaca. Ezek a cégek kétségbeesetten tiltakoznak és minden követ megmozgatnak majd, hogy a kormányok ne hozzák őket ilyen helyzetbe. A számok azonban nem adnak akkora aggodalomra okot, mint azt elsőre gondolnánk. A Nyugat kereskedelme Kínával nagyon egyoldalú. Az USA 100 milliárd dollár körül exportál, míg 400 milliárd körül importál. Az EU közelítőleg ugyanannyit exportál, de deficitje „csak” 200 milliárd dollár körüli. Elveszik tehát 300 milliárdnyi exportpiac és potenciálisan megnyílik 800 milliárdnyi. Ezt bátran nevezhetjük a világ legnagyobb potenciális üzletének. Aki a kínai export kiváltására szakosodik, nagyot kaszálhat. Jól járhatnak azok az országok is, akik baráti viszonyt ápolnak a Nyugattal, illetve az EU keleti országai is, köztük Magyarország, mert ennek a termelésnek egy része hozzájuk mehet.

A kínai exporttöbbletnek számos oka van. Egyrészt felhúzhatós gumimajomból sokkal több kell, mint részecskegyorsítóból. Kína exportja főként használati tárgyakból áll, míg a Nyugat főleg hightechet és brandeket exportál. Ezek nehezebben válthatók ki, mint a gumimajom. A másik ok a masszív kínai szellemitermék-lopás. Kína következetesen átveri a Nyugat cégeit, azok legerősebb exportpiacain. A szellemi termékek, szabadalmak, brandek, művészeti alkotások, az internetes technológiák terén. Egyrészt gátolja a Microsoft, a Google, az UBER és hasonló technológiák terjedését, másrészt hatékonyan lopja el őket azonnal létrehozva saját hasonló cégeit. Műszaki területeken is gyorsan és hatékonyan tulajdonít el technológiákat, de lemásol brandeket, gyógyszereket (Afrikába például hamisított, sok esetben mérgező gyógyszereket adnak el nagy mennyiségben). Épp most láthattuk, hogy az orosz piacra nyugati brandnek álcázott hamisított élelmiszert exportál. Akár addig is elmegy, hogy pont olyan autókat állítson elő más néven, de említhetnénk a zenei ipar, filmipar és hasonló szellemi termékeket is. Ezek az iparágak a Nyugat legerősebb exporttermékei közé tartoznak. Csak közelítő becslések vannak az így elveszett nyugati bevételre, de ezek hatalmasak, nem is beszélve a kapcsolódó veszteségekről, hogy a kínai cégek az ellopott technológiával alacsonyabb áron jelennek meg a világpiacon. Kínának nem árfolyampolitikája a legnagyobb gond, hanem ez a terület. Amennyiben Kínát rá lehetett volna szorítani, hogy tiszteletben tartsa a szellemi javakat és teljesen megnyissa piacát ezek előtt, a Nyugat külkereskedelmi mérlege sokkal jobb lenne és valóban hozzájárulhatna a fejlődéshez. Erre azonban a Nyugat eddig képtelen volt. Sokszor azoknak a cégeknek köszönhetően, akik megtalálták exportpiacaikat és konfliktuskerülésre ösztönözték kormányaikat.

Globalizáció és geopolitika

A kínai kommunista vezetés jövője azon múlik, hogy képes-e fenntartani a növekedést és elkerülni egy gazdasági válságot. „Az elnyomunk benneteket, de legalább gazdagodtok” doktrína csak növekedés mellett tartható fenn. A kínai stabilitás sok tekintetben látszólagos. A tehetősebb réteg nem bízik már eléggé a kínai vezetésben és elkezdte vagyonát külföldre menteni. A tőke kb. 5 éve gyorsuló kiáramlása olyan méreteket öltött, hogy már magyar sajtóban is megjelent a tavaly év végén bevezetett korlátozásoknak köszönhetően. A mezőgazdasági területekről a nagyvárosokba és azok környékére áramlott munkásréteg pedig nem veszítheti el munkáját, mert ez lázadást eredményezne. Recesszió esetén a párt hatalma csak a diktatúra fokozásával, vagy külső háborúval lenne fenntartható. Természetesen jelentős mértékű tartalékokkal jó ideig egyensúlyban tartható lenne a rendszer, ahogy ezt a tőzsde összeomlása esetén i láthattuk, amikor a kínai kormány inkább bukott néhány száz milliárd dollárt azért, hogy elkerülje a zúgolódást (és az a tőzsde volt, amihez elvileg semmi köze). A jüan árfolyamának támogatására eddig 800 milliárd dollárt égetett el, de mégsem képes azt tartani. A tartalékokkal kapcsolatban nem árt emlékeztetni, hogy ezek jelentős része amerikai államkötvényben van. Sokan ezt az USA-ra nézve tartják veszélyesnek, de véleményem szerint, ha az ellenséget tartozik neked, az nem az ellenségnek rossz.

Kína exporttöbblete a Nyugattal szemben 500 milliárd dollár fölött van, (az egész világgal szemben 700 milliárd) és ez jelentős mértében állami cégek által termelt profitként jelentkezik. A nehézfémeken kívül azonban kevés olyat szállít, amit ne lehetne nélkülözni, vagy máshol előállítani. Kína gazdasága megremegne, vagy talán összeomlana a nemzetközi kereskedelem korlátozásától és az addig folyamatosan növekvő munkaerőigény és gazdagodás, amit a kínai nép megtapasztalt, megtorpanna. Amikor a kínai elnök Davosban a nemzetközi kereskedelmet és a globalizációt védi, akkor valójában saját pártfőtitkári posztját védi. A kínai export és az amerikai geopolitika nagyon erősen összefügg. A globalizáció csak konfliktusmentes időszakban tartható fenn, ez az időszak pedig Kína erősödésével egyre nyilvánvalóbb, hogy véget ért. Amikor az új amerikai vezetés a globalizáció visszafogásáról beszél, akkor valójában beismeri, hogy amennyiben minden így megy tovább, akkor Kína le fogja nyomni az USA-t. Amikor a kínai termékek megadóztatásáról beszél, akkor geopolitikáról beszél, és ekkor egy új, egyelőre langyos hidegháborúról beszél.

A globalizáció jelen pillanatban Kínának kedvez és annak gyengítése neki fájna jobban. Sok nyugati cég járna ugyan rosszul, de sokkal több kapna új lehetőségeket. Itt csak egyetlen komoly aggodalom van a német autóipar és egészében Németország.

Németország a legerősebb gyenge láncszem

A Kínával való konfliktus erősödése azon a tényen alapszik, hogy Kínát már nehéz egy veszélytelen szereplőnek tekinteni, akinek csupán gazdasági érdekei vannak. A Dél-kínai-tengeren történő katonai akciói jelezték, hogy étvágya jóval túlmutat a békés gazdasági terjeszkedésen. Ami azonban valóban leleplezte Kínát, az példátlan reakciói Trump kollégáinak megnyilvánulásaira. Kína a legkisebb szóbeli inzultusra, Tajvan és a Dél-kínai-tenger emlegetésére, azonnal nukleáris háborúval fenyegette meg az USA-t és persze szövetségeseit, vagyis szinte az egész világot. Kína a Mao-doktrína (az atomháború csak papírtigris) elvei alapján jelenleg csak egy nukleáris háborúból kerülhetnek ki valamilyen eséllyel győztesen (már ha egy ilyen konfliktusnak van győztese). A hagyományos háborúkat bizonyosan elvesztené, ezért többszörösen is meglepő az ennyire agresszív kommunikáció. Ennél már csak az meglepőbb, hogy a nemzetközi politika szempillája meg sem rebbent a kijelentésekre és a nukleáris rakéták országon belüli stratégiai helyváltoztatására. Nem szólalt fel senki, nem ítélte el Kínát, nem mondta, hogy ejnye-bejnye, ne fenyegetőzzünk már atomháborúval. Az egész nyugati világ lapítva ül és Davosban a kínai pártfőtitkárt ünnepli, miközben annak csapata világháborús fenyegetéseket fogalmaz meg. Képzeljük el, mi lenne, ha Trump mondana ilyet?

A nyugati politika be van tojva Kínától, és ezt jól tudják Pekingben. A fenyegetés természetesen a nyugati balos közvéleménynek és a gazdasági életnek szól. Kína jól tudja, hogy ezek valójában 5. hadoszlopként működnek számra. A békés, humánus maszkot viselő balliberális véleményformálók, az elöregedett szavazók a háború, a felfordulás legkisebb esélyétől is elképesztően megijednek, ahogy a jelenleg jól profitáló nyugati cégek is. Ez pedig belpolitikai nyomás formájában jelenik meg Nyugaton, ami megköti a politikusok kezét Kínát illetően. Ennek a kommunikációnak fő célpontja pedig az EU és legfőképpen Németország.

A németek valamit nagyon tudnak. Ugyan az EU-nak 200 milliárd dollár kereskedelmi deficitje van Kínával szemben, de Németországnak 3 milliárd dollár többlete. Ugyan a Volkswagen kinti gyárában egy motor technológiáját kompletten ellopták a kínaiak, a németek mégis megtalálják a hangot velük. A német autóipar masszívan profitál a kínai piacból. Amennyiben így szemléljük a globalizációnak legnagyobb nyertese valójában nem Kína, hanem Németország. A nyugat második legnagyobb gazdasága a világ harmadik legnagyobb exportőre, az EU legnagyobb gazdasága és legerősebb politikai játékosa.

A Trump által elkezdett játszma legnagyobb kérdése, hogy képes lesz-e Németországot és így az EU-t maga mögé állítani. Jelen körülmények között a válasz természetesen nem. Nem véletlen, hogy Trump erősen kritizálja Merkelt és az EU szétesését emlegeti. Németország nélkül pedig nincs Kína-ellenes egységes nyugati politika. Főleg nincs új hidegháború. E nélkül pedig Trump stratégiája vereségre van ítélve és inkább az USA elszigetelődését eredményezheti, mint Kínáét. A mai állás Merkel Németország elemi gazdasági érdekének tekinti, hogy Trump kudarcot valljon és elszigetelődjön és a világkereskedelem az eddigi mederben folyjon tovább. Ezzel a Nyugaton belül olyan törést hoznak létre, ami Kína számára megőrzi a hosszabb távú fejlődés és stabilitás lehetőségét és megtartja az esélyt, hogy a Nyugat fölé kerekedjen.