Néha úgy érzem, minket nem néhány száz kilométer, hanem fényévek választanak el a kontinens nyugati felétől. És nem, nem úgy, ahogyan balról hiszik, nem arról van szó, hogy a demokrácia fényorgiája pislákoló lámpavilággá szelídül, mire betör hozzánk, meg egyébként is keleten kél a nap. Arra gondolok, hogy ők gondolnak valamit, mi meg pont az ellenkezőjét. Nem őrlünk egy malomban, mások a tapasztalataink, más a szókészletünk, másképp jár az agyunk.

Pár éve, amikor Bulgária törökök lakta részén utazgattam, Kardzsali városában a panzióssal sztorizgattunk. Az illető török volt, ravasz és tapasztalt ember, aki nyitott szemmel járt Nyugat-Európában, és sebészi pontossággal tapogatta ki a rendszer gyengeségeit. Egyszer családostól Németországban járt, húzta az utánfutót maga után, mert az is volt neki, ahogyan mindene megvolt otthon, gazdag ember lévén a panziózásból. Lényeg a lényeg, a német rendőrnő megállította, hogy valami nem stimmel az utánfutójával, és meg akarta bírságolni néhány száz euróra. Mire a mi törökünk előadta, hogy ő szegény ember, nincs pénze a bírságra, és egyébként is, Kinder problem, Frau problem, mondta elcsukló hangon. Mire a német rendőrnő szemmel láthatóan megrendült, benyúlt a zsebébe, és odaadta neki a bírság összegét, hogy majd fizesse be, jó ember, fogadja el tőlem szeretettel.

Na, ez a különbség. Ők hülyék, mi pedig nem vagyunk azok. Illetve mi is tudunk hülyék lenni, egy sereg részletkérdésben gyengébb lábon állunk a nyugatiaknál, csak éppen a legfontosabb sorskérdésekben látunk világosan. Európa parasztnemzeteinek még megvan a józan paraszti eszük. Nem szégyen az élet ismerete, a dörzsöltség, a gógyi,nem szégyen a sokoldalúság, a kétkezi tudás, amiről Veres Péter azt jegyezte fel hajdani olvasónaplójában, hogy az a nemzet, amelyik nem veszi ki a részét a fizikai munkából, a mozgásból, a tevékeny életből, lemondott a jövőjéről. Annak kampec, hogy érthetőbb legyek.

Meddig tart még a kioktatás, a magas lóról hangzó szónoklat? Az „uniós értékek”, a „fékek és ellensúlyok”, a „demokratikus elkötelezettség” és a többi eget verő baromság ünnepe? Nyilvánvalóan nem sokáig. Az elemző legnagyobb fogyatékossága, ha mindig csak a jelenből indul ki, ha öröknek hiszi az intézményeket, ha nem veszi figyelembe, hogy mindig minden mozgásban van, és valamit a jövőről is muszáj mondanunk, ha a helyünket keressük a jelenben.

Ez a képesség teljesen kiveszett Nyugat-Európából. Az általam ismert angolok, franciák, németek, osztrákok, hollandok legnagyobb része kiiratkozott a gondolkodó emberek közül. Aki nem, szólni sem mer, megfélemlített. Aki lát mindent, és beszélni is mer, azt pedig démonizálják. A maradéknak marad a magánélet néhány apró öröme, majd jön a megváltó halál, és egy egész nemzedék hanyatlik úgy a sírba, hogy semmit sem tett hozzá az örökséghez.

A mi nemzedékünk előtt álló legnagyobb kihívás, hogy két diktatúra között valamiféle biztos talajra lépjünk. A húszéves korunkban felszámolt kommunista kísérlet utáni húsz békés évben ez nem sikerült. Sok időt veszítettünk. De most, 2021-ben muszáj valamit mondanunk a magyar társadalomnak, muszáj valamit mondani önmagunknak, mert nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy nem gondolkodunk. Hogy nem kutatjuk a jövőt, amelyben felsejlik az új diktatúra, életünkben már a második. Ennek a jellege megegyezik a kommunista kísérlet bizonyos elemeivel, de veszélyesebb, mert időközben olyan technikai, hírközlési forradalom zajlott a világban, hogy a világ urai centralizált helyzetből támadnak. Lényegében mindent átlátnak, ellenőriznek, amit akarnak, elérik, akit keresnek, megtalálják. Ha élne, Sztálin elégedetten csettintene, és a modern kori szólás- és gondolati tiltások rendszeréhez hozzáférést kérne, nem vesződne az egyenkénti megsemmisítéssel.

Kinder problem, Frau problem...

Tudják, mit? Igaza volt a töröknek. Remélem, vett valamit a nejének és a gyereknek a hülye rendőrnő zsebpénzéből.