Az ajtó még be sem záródott mögöttem, mikor egyszer csak rájöttem, hogy nekem már végem. Kész, annyi.

Leülni én már soha nem fogok. Soha az életben.

Szállok a buszra felfelé, s az – mint ahogyan mindig – tömve van. Tele. Tele „ezekkel”. Reménytelen dolog helyet találni. Még csak megkísérelni is holmi Don Quijote-izmus lenne. Inkább meg sem próbálja az ember.

– Hm, azért itt valami még sincs rendben – morfondíroztam, míg nemzet-, hon-, szavazó-, ember- (egyes ínyenceknek netán elv)társaimat kerülgettem a csuklós rész és a távolság messzi ködébe vesző elülső lukasztó között húzódó hatméteres távon. – Itt, kérem, valami lóg a levegőben. Valami nagy-nagy, szörnyű és borzasztó igazságtalanságnak az előszele.

Valami tragédia.

Gyermekkoromban még azért nem ülhettem le, mert azt mondták: te gyerek vagy. S egy gyereknek ugyebár állnia kell. Állnia kell, ha idősebb száll fel a buszra.

Vagy pedig ha ül, át kell szépen adni a helyét. Az az ő dolga.

Az én időmben – még a múlt évszázadban – ezt még így tanították.

Na ja, akkor persze – ha öregebb vagyok – még leülhettem volna. Akkor még ott izzott, ott vibrált a dolog – az autóbuszon való kényelmes ülés – lehetősége, a leülés folyamatának megvalósulása, eme csodás, felemelő és nagyszerű pillanat ténnyé válásának kikristályosodása a valószínűség és a realitás mezsgyéjének határán. Ott lángolt, vörösen, vakítón, s fénye átvilágított a „lenne” meg a „ha” félig bezárt ajtajának tompa tejüvegén. S ha akkor teszem azt pár évtizeddel idősebb vagyok, tán még el is kaphattam volna azt a mágikus pillanatot, és lehetségesből megtörténtté változtathattam volna.

És ülhettem volna az autóbuszon.

De most, ahogy öregszem, valahogy egyre több lett a nyugdíjas. S mindig van, aki idősebb nálam.

Hát én, kérem, most sem ülhetek le!

Ez a busz is itt, amely épp zötykölődve és csikorogva fordul be az Éles saroknál, egy vének járata. Egy temetői menet. Az én nem kötöm senki orrára hány évem – itt, ezek közt –, szinte már semmiség. Említésre sem méltó. Botok, járókeretek, protézisek, alacsony nyugdíjak, sopánkodások és kiváltatlan gyógyszerek halma teszi azt nevetségessé.

Ezek a mai kis nyikhajok meg persze nem tanulnak rendet! Sem tisztességet. Őket már nem okítják rá! Arra, hogy fel kéne tán állni, ha egy idősebb száll fel. Csak fogják magukat, és simán leülnek.

Ha majd én egyszer megöregszem, ha panaszáradatban és sértett dörmögésben végre legyőzöm a mai csúf vénségeket, ők, ezek, a mai suhancok – meg az ő büdös kölykeik – nekem már nem adják át.

Kilátástalan egy helyzet. Elkeserítő. Reménytelen.

És főleg kétségbeejtő...

Kőbánya felé tartok épp. Büdös úr itt, szemben orrot túr, proli néni gyermeket nevel, szatyros bá politizál.

Énnekem végem. Meg a generációmnak is. És már sosem lesz többé ülőhelyem.