A következőn gondolkodtam – ami sok tekintetben orvosolná a magyar kultúra betegségeit.
El kell érni, hogy a beszélt nyelvben az avantgárd egyet jelentsen a leragadt, megújulni képtelen, önismétlő formalista unalommal.
Beszédfordulat javaslatok:
„Maga olyan begyöpösödött agyú, mint egy avantgárd festő.” Vagy: „Vén hülye alternatív.” Esetleg: „Közhelyes, mint egy avantgárd művész.”
A nagyobb hatás kedvéért illusztrációként mutogathatunk hozzá valami sokat érő díjazott vackot, mondjuk egy Anna Margit-képet.
Ez is igazságtalan lenne, mert az avantgárd nem véletlenül jött létre, és egy adott időben, egy adott kulturális közegben még szellemes is volt, de azt, ami most van, csak elpusztítani érdemes.

A XX. század egyik legfőbb bűne a „mindenki lehet művész” felfogás.

Mert ki a művész? Művész az, ki olyat tud, amit te nem. Aki nálad magasabb rendűt képvisel. Ha egy festményt kiteszel a falra, voltaképp oltárra helyezed. „Leborulsz előtte.” Ahogy a templomban is. Leborulni csak a nálad magasabb rendű előtt lehet. Te nem vagy Jézus. Sem a csodák, sem a végtelen szeretet terén. Ezekre nem vagy képes. A templomban ezért leborulsz, és fejet hajtasz. Kovács Feri előtt, aki elmondott egy közepes viccet, nem borulsz le.
Edvi Illés Aladár képeit vagy Kosztolányi novelláit sem tudod megcsinálni. Mindez feletted áll. Ezért falra teszed, és könyvtáradban őrzöd.
A kék alapon fehér csíkot bárki odamázolja. Beteges dolog tisztelni.

Hogy ez miért is jutott most eszembe? Amíg az amerikai elnökválasztás eredményeit várom, festészeti oldalakat nézek. Az egyik közösségi oldalnak van egy csoportja, ahová mindenki a saját maga által pingált műveit teszi ki. „Eladó festményeim.”
Eleve az indulatot nem értem. Az érzést. Józsi bácsi miért fest, miért nem horgászik? Vagy Ibolyka? Vagy rendben, Ibolyka otthon van a gyerekkel, és ráér. A sorozatokat meg unja. De Ibolyka, ha fest, miért adja el? Kér érte ötezer forintot? Azzal mit csinál?
Miért nem teszi el a képet, mutatja meg később a gyereknek, és akkor mindenki örül? Miért hiszi magát művésznek, és legfőképp miért akar ezzel keresni? Ráadásul ennyit. Ha vállal otthoni munkát, többet keres.

Nem értem.

Ibolyka képe csiricsáré. Rikító színek, édibédi. Nehéz eldönteni, hogy a pofátlan avantgárd krikszkraksz vagy a rózsaszín flamingó (akril, 40x60 cm) a rosszabb.
Egy másik anyuka nőt fest. Szép nőt. Gyönyörűt. Mindegyik anyuka szép nőt fest itt, de mindegyik Lajos bácsi és gimnazista fiúcska is. Átlagembert nem fest senki soha.

Persze értem én. Az átlagember megformálásához átlagon felüliség kell. Ellenben az átlagember mindig hőst akar ábrázolni, meg gyönyörű nőt. Mint amikor a tehetségtelen költő a várnai csatáról, Mohácsról meg Pákozdról ír ezer versszakos verset, s azt hiszi, ha nagyszerű a téma, ha hatalmas és magasztos, majd nagyszerű és magasztos lesz az alkotása is.

Az átlagembernek nem való az átlag. Sem megformálni, sem megérteni nem tudja. Tisztelni se. Az átlagember a nagyság feltűnő jegyeit tiszteli. A híres színészt is az autója, a pénze meg a hírneve miatt tiszteli. Nem a nagysága miatt. Ha elbocsátják, és villamoskocsival jár, már nem tiszteli. Még bele is rúg. Mert amíg nagy ember volt, nem tehette, és különben is, átverte, mert ő azt hitte, nagy ember, közben meg itt nyomja a leszállásjelző gombját a 4-es 6-oson.

Knopp Imrének van egy vászna. Magyar nemesasszonyt ábrázol. Nem szép a nő. De ahogy a haján megtörik a fény, ahogy a fejét tartja, ahogy az egész meg van formálva, ha sokat nézed, széppé válik. Lehet, Ibolyka ezt nem venné észre.
Azt hiszem, nemcsak az átlagember megformálásához szükségeltetik némi átlagon felüliség, hanem ahhoz is, hogy a szépet meglássuk benne.