Meglehetősen ritka pillanat amikor 195 ország képes egy dologban egyetérteni és olyan szerződést kötni, amelyet mindenki aláír. Ez reménnyel tölthet el bennünket, ami a klímaváltozást kiváltó emberi tevékenység visszaszorítását illeti. De egyáltalán nem azért, amit a sok zöld balos bele szeretne látni, ahogy a klímacsúcsról hazatérő kormányfők azonnal lejjebb csavarják a fűtést és nem gyújtják be többet a kandallót.

Általában egy ilyen megállapodás legfőbb akadálya, ha az azt aláírni szándékozó felek nem találják meg benne saját számításukat, ami nem feltétlenül köthető magához a témához: a klímavédelemhez. Ha viszont aláírják, akkor az azt is jelenti, hogy összhangban van nemzeti érdekeikkel.

Tudjuk, hogy az elmúlt évtizedekben a klímamegállapodás főként azért hiúsult meg, mert az USA nem volt hajlandó aláírni és ratifikálni. Ez sokak számára nehezen érhető viselkedés egy olyan ország részéről, amely azt állítja magáról, hogy felelősséget érez a világ sorsa iránt. Hangozzon azonban bármilyen furcsán, éppen a világ sorsa és biztonsága miatt érzett felelősségből nem írta alá eddig a megállapodást. Az USA ugyanis csak olyan megállapodásokat írhat alá, amelyek kijátszása esetén a vele versenyben álló nagyhatalmak, és ebben az esetben szinte csak Kínára kell gondolni, nem jutnak gazdasági előnyhöz. A gazdasági előny ugyanis előbb utóbb katonai előnyt is jelent és így biztonságpolitikai kockázatot hordoz. A biztonságpolitikai kockázat, a háborús fenyegetés, pedig sokkal kézzelfoghatóbb veszély a nyugati világ számára, mint a globális felmelegedés. A nyugat, ha elveszíti gazdasági és ezzel katonai előnyét, többé nem képes megvédeni polgárait és életformáját.

Már a hidegháborúban is láthattuk, hogy az USA nem ír alá olyan szerződést, amit nem lehet teljes mértékben ellenőrizni és szankcionálni. Kína, a Szovjetunió és sok más ország, pl. Irán ezzel szemben könnyen jóváhagyja az ilyen megállapodásokat és ez a két berendezkedés különbözőségéből fakad.

Amennyiben az USA aláír és ratifikál egy ilyen egyezményt, abból Amerikában törvény lesz. A törvények betartatására pedig a politikától független szervezetek ügyelnek, akik felügyelik, szankcionálják a törvénysértést. A kíméletlen média pedig botrányt kavar az ügyekből, ami azután bejárja a világsajtót.

Kína, vagy más központosított berendezkedésű ország, ezzel szemben titokban képes úgy megszegni a megállapodásokat, hogy médiájuk nem tudósít róla, nincs a politikától független intézményrendszer, ami ellenőrizné a betartatást. Így mi alatt az USA gazdagsági és katonai hátrányt szenved az egyezmény miatt, az ellenfél titokban elkerüli a következményeket.

Érdemes ezt figyelembe véve elgondolkodni, hogy mégis mitől lett most ilyen nagy egyetértés a klíma ügyben. A dolog két pilléren nyugszik.

Az egyik az alternatív energia forradalma. Mivel Kína lett a világ legnagyobb napelem gyártója, elemi érdeke, hogy termékeinek piacát növelje. A megállapodás és a fejlődő országoknak juttatott hatalmas összegek, sokszáz milliárd dolláros új piacot nyitottak a számára. Ennek a piacnak a jó része valójában a nyugati országok pénzének elszívását jelenti, hiszen ezek az országok finanszírozzák majd a fejlődők vásárlásait. Ennél jobb üzletet nem is köthetett volna Kína. Áttételesen a nyugat finanszírozza a gazdaságát.

Természetesen a nyugati világ is erős ezekben az új szektorokban. Ráadásul saját szabályozása, illetve az alternatív energiák vártnál sokkal gyorsabb fejlődése nem követel meg jelentős áldozatokat. Így az egyezmény betartása sem jelent jelentős gazdasági hátrányt, sőt ipara, ha nem is kínai mértékben, de képes lesz profitálni belőle. Ráadásul a nyugati közvélemény sokkal erőteljesebb nyomást fejt ki ebben a kérdésben, így sokkal nagyobb belpolitikai haszonra is lehet szert tenni a megállapodással, mint keleten.

A fejlődő országok álláspontja még prózaibb. Természetesen felhozhatnánk azt is, hogy őket fenyegetik leginkább a klímaváltozás okozta környezeti hatások, de a politikusok motivációja nem ez. Õk csak a 100 milliárd dolláros támogatást látják. Tudják, hogy ennek 30-50%-át ellophatják, ahogy minden más nyugati támogatás esetén is. Ez 30-50 milliárd dollár bevételt jelent a fejlődő világ korrupt politikai elitjének.

A megállapodás kapcsán sokat foglalkozik azzal a sajtó, hogy az USA republikánusai milyen ellenállást fejtenek ki az egyezménnyel kapcsolatban. Maradi tökfejnek tartja őket a baloldali világ, mert elleneznek egy ilyen nagyszerű, „humanista” egyezményt. A média gúnyosan tálalja, hogy a republikánus szavazók 51%-a nem hisz az ember okozta globális felmelegedésben, nem hisz a tudósoknak.

A szkepszis mögött azonban, egy messziről nehezen érhető, sokak számára nehezen is elfogadható világlátás van, amely nem feltétlenül tudatos a republikánus szavazókban. Az amerikai konzervatívok nem azt kérdőjelezik meg, hogy a létezik-e a probléma, hanem, hogy mi képesek vagyunk-e megoldani vagy megmondani annak valódi okait. A republikánusok kevéssé hisznek abban, hogy törvényekkel lehetne orvosolni a társadalom gondjait, de abban végképp nem, hogy a természet kérdéseibe jogszabályokkal az ember bele tudna szólni. Szemükben a társadalom, és a természet még inkább, egy önszabályozó rendszer, amiben az ember csupán egy tényező, aki befolyásolni ugyan képes, de soha sem lehet biztos benne, hogy e befolyás milyen eredményt hoz. Ez épp az ellenkezője is lehet a reméltnek, ezért tartózkodni kell az önhittségtől, hogy mi emberek, majd megoldjuk a természet gondjait. Jobban érzékelhető ez a különbség, ha a baloldali, főként kommunista világgal állítjuk szembe. A kommunizmus mélyen hitt a fejlődés eszméjében, amelynek végén az ember uralmat szerez a természet erői felett is. Abban hittek, képesek vagyunk a folyók irányát megváltoztatni, szabályozni az időjárást és sok minden mást. Ennek a hitnek leginkább hatalmas természetrombolás lett az eredménye.

Az amerikai szemlélet lényegének bemutatására jó példa a környezetvédelmi határértékek kérdése. A környezetvédelmi határértékek bevezetése a konzervatív személélet szerint, akár még növelhette is a szennyezést. Ezek után ugyanis az összes vállalat, ezekre az értékekre állította be kibocsátását. Amennyiben ezt az értéket tartotta, az amerikai jog esélytelen volt vele szemben. A céggel szemben indított bármilyen kártérítési per bizonyosan elbukott, mert a törvény evidensen azt védi, aki betartja az állam előírásait. Az állam gyakorlatilag átvette a felelősség egy részét a vállalatoktól azzal, hogy ő mondta meg mekkora lehet a szennyezés.

A konzervatív személet ezzel szemben úgy gondolja, akár egy ilyen súlyú kérdést is képes a társadalom önszabályozó módon kezelni, egy amerikaihoz mérhető erős jogrendszerében. A határétékek ideje előtt, bárki nyerhetett a cégekkel szemben, akit valamilyen kár ért, ha a bíróság bizonyítottnak látta az összefüggést, a szennyezés mértékétől függetlenül. A szennyező cégek kevésbé voltak védve a magánszemélyekkel szemben, így a konzervatív szemléletben a cégek valószínűleg alacsonyabb értékekre álltak volna be egy idő után, mert a kártérítési perek jobb visszatartó erőt jelentettek volna, mint az állam által előírt határértékek.

Az sem meglepő, hogy a tudomány eredményeiben sem hisznek vakon a republikánusok. A világ megismerhetőségének korlátaiban vetett hit része a gondolkodásuknak. A tudományos fejlődés lényege, hogy mindig megdöntjük a korábbi generációk állításait, kiderül, hogy amit igaznak hittünk az valójában nem úgy van, ahogy korábban gondoltuk. Ez igaz minden tudományágra, ideértve az átlagnál is bizonytalanabb klímakutatást. A kétely tehát nem a tudósok hozzáértésében, eredményeiben van, hanem, hogy egyáltalán elméletileg lehetséges-e ilyen végtelenül bonyolult problémák megismerése. Mivel már most bizonyos, hogy a tudósok jelenlegi állításait a jövőben megdöntik majd.

Mindez nem azt jelenti, hogy az embernek nincs szerepe és felelőssége a klímaváltozásban, mint ahogy azt sem, hogy a most aláírt megállapodás sem lehet sikeres. A kitűzött célokban bizonyosan lesz eredménye. Van mit ünnepelni, de érdemes tisztán látni annak árnyoldalait és a vele kapcsolatos kétségek megalapozottságát.