Nem mászkálok. Otthon üldögélek a teám mellett. Üldögélek, de mivel az időt hasznosan akarom eltölteni, görgetek a neten.

Nemzeti könyvesboltok kínálatát böngészem. Jobboldali és nemzeti elkötelezettségű youtuberek és bloggerek feltöltéseit vizsgálgatom. Nemzeti elkötelezettségű zenekarok számszövegeit, albumborítóit és videóklipjeit nézem.
Trianon, tarsolylemez, szkíta indák és rovásírás. De ezenkívül semmi.

Ha ma egy átlagos jobboldali szót emel annak érdekében, hogy át kell venni a ballib tábortól a kultúrát, és tűrhetetlen, hogy az országot egy szellemileg az ország kultúráját megvető, lenéző, kiröhögő klikk uralja, akkor az rendszerint úgy gondolja, hogy a nemzeti kultúra olyasféle sétatér, ahol Attila mászkál karonfogva Mátyás királlyal, odaköszönnek Németh Lászlónak, a sarkon meghajolnak egy népviseletbe öltözött menyecske – sosem lány, leány – előtt, virágot helyeznek Wass Albert ezer méter magas emlékművének talapzatára, s a régi városháza mellől legfeljebb Kosztolányi kukucskál ki az Ismerős Arcok-plakát takarásából.

De ő is csak stikában. Ő már fura. A furát meg nem szeretjük. Nem jó, ha valami nem megszokott. És ő kicsit urbánus is. És hát urbánus az ne legyen soha.

Az urbánus az rossz.

És a jó magyar, aki küzd a ballib szellemi terror ellen, az nem akar urbánust, hanem csakis „népit” akar.
Kérem tisztelettel, felhívnám a figyelmet, hogy jelenleg kizárólag urbánus létezik.
Csertalakoson ugyanúgy van wifi meg automobil, és a legutolsó faluban is ugyanazt a famert hordják, és ugyanúgy letöltik az új Metallica- vagy Lana Del Rey-albumot az emberek, mint Kőbányán.

Az a szűrhímzés, guzsalyozás meg ősi konyhában kézműveseszközökkel kemencében való ősi kenyérsütés és közben kortyolás a pálinkából a mindennapok része volt. Nem holmi „tiszta élet” meg törekedés az őskultúrára. Nem volt semminek a megőrzése – az ősi és titkos tudásnak legkevésbé. A paraszt nem tudta, hogy van más is.

Élt. Levegőt vett. Megtörölte az orrát. Faragott a bicskával. Meghágta az asszonyt. Kortyolt a pálinkából. Az részéről éppúgy a póztalan mindennap volt, mint amikor én ma bemegyek a postára, és megkérdezem: „Csókolom, megjött már az utalványom? Kaptam valami értesítést.” Majd amikor átnyújtom a kis papirost, a postás alkalmazott szépen átveszi.

Ez a mozdulat is éppannyira autentikus és népi, mint amikor a parasztember előkapta a kovakést, és odaillesztette a kasza pengéjéhez.
Szőjünk-e mítoszt a köré, hogy valaki azt mondja: „Jó napot, kaptam egy értesítést a postáról, hogy jött valami utalványom.”

Megtehetnénk. Semmivel nem kevésbé ősi, tiszta és autentikus, mint az a mondat, hogy „Instálom, tekintetös jegyző úr, elhoztam az a két birkát, amit ígértem még a múlt hó szombatján a templom előtt.”

A művészet arról szól, hogy a korszak nyelvén a korszak problémáit dolgozzuk föl. A jelen eszközeivel, de az örök emberit és a minőséget keresve.

Gárdonyi Géza Hosszú hajú veszedelem című regénye azért friss ma is, mert örök emberi kérdésekkel foglalkozik.

Kerüljük a pátoszt. Nem azért, mert a pátosz nem ütőképes fegyver, vagy az irodalom, a film esetleg a rock and roll nyelvén elmondva ezzel az eszközzel ne lehetne maradandó és aktuális gondolatokat, érzéseket átadni.

Dehogynem!

Csupán egy a bökkenő. A pátoszhoz mester kell. Egy Madách, egy Kodolányi, egy Chesterton vagy egy J. R. R. Tolkien alkalmazhatja. Seprűs Gerzson, a Turul táltos együttes Magyar vagyok című debütalbumán vagy Herendi Hunor a Facebook Szeretek olvasni csoportjában nem.

Mert nevetségessé válik. Önmaga is meg maga a tárgy is. A tárgy is, amit – jóhiszeműen és szeretettel – védeni akar.