Képzeljük el, mi történhetett.

Helyszín egy szórakozóhely, a táncoslány összekészül az esti műszakra, felöltözik vagy inkább levetkőzik: kisbugyi, haspóló, magas sarkú és full smink. Minden este ugyanaz, körbetáncolás, fenékriszálás, férfiaknak tetszelgés. Az első alkalmakra még halványan emlékszik, az akkor érzett szégyen és szorongás már rég elmúlt, már rutinból megy az öltánc extrákkal. A biztonsági őr úgyis figyel, ha bármi gond van, csak jelezni kell. Az önérzet fordítottan arányosan változott a szégyennel: Ő márpedig nem prostituált, igaz, hogy a testéből él, de ami nincs az árban, azt nem lehet. Egyik este pörög a másik után, most sportolók jönnek, az egyik hozzáér a fenekéhez, „mit képzel ez”, azonnal kidobatni, megy a feljelentés. Hozzáért? Igen. Kapott rá engedélyt? Nem. Szexuális célzatú volt az érintés? A nő szerint igen, a férfi szerint véletlen. Van egyértelmű bizonyíték? Nincs.

Másik helyszín, egy evangélikus szeretetotthon. Az ápolók egy mosdóban bujkálnak, egy pisszenés sem hallatszik. Mint a riadt őzek a puskalövésre, úgy rohantak be, ahogy meghallották az igazgatót közeledni a folyosón. Egy kevésbé szerencsés, fiatal nővér lemaradt, ő most a tornaszobába tart a főnökkel. Nem akar menni, egyszer már járt ott, akkor is fogdosta az öreg. Tudja, hogy most is ez lesz, fél, a gyomra összeszorult, de nem mer nemet mondani, az állása múlhat rajta. Nem szól senkinek arról, ami történt, korábban valaki már megtette, nem történt semmi. A félelmet, a szorongást évekig magával cipeli, annyira szégyelli, ami történt, hogy évek múlva, név és arc nélkül mer csak beszélni. A férfi hozzáért? Igen. Kapott rá engedélyt? Nem. Szexuális célzatú volt az érintés? Egyértelműen. Visszaélt a hatalmával? Igen. Van egyértelmű bizonyíték? Nincs.

Két ügy fogdosással, seggrepacsikkal, de mégsem egy kategória.

Kenderesi Tamás zaklatási ügye – ahogy egyelőre ismerjük – egyszeri alkalom volt egy túlszexualizált környezetben, ahova általában ismerkedni megy az ember. A körülmények nem mentenek fel, de számítanak. Nem volt húsz éven át tartó szexuális zaklatás kényszerítéssel; nem volt főnöki hatalommal való visszaélés a beosztottak felé; függő helyzet, amiből lehetetlen kijönni; sem tudatos módszer az áldozatok kiválasztására. Kenderesi ügyével úgy tűnt, példát akartak statuálni a feministák, ezért érkezett is az azonnali válasz tőlük: keresztre feszíteni a szexuális bűnözőt!

Donáth László ügyében pedig hallgatnak.

A szexuális erőszak témája sokáig tabunak számított, az utóbbi években kezdtünk csak róla igazán beszélgetni. A témát viszont kisajátították maguknak a feministák, ahogy eddig tűnik identitáspolitizálási szándékkal, így pedig elkerülhetetlen volt, hogy a szélsőség irányába vigyék.

Meg kell tehát tanulnunk különbséget tenni, mérlegelni. Mert, ahogy a feministák által felfújt Kenderesi-ügy, de a korábbi évek véresszájú metoozása is mutatja, azt már elérték, hogy gátlástalanul visszaélhessenek pozíciójukkal: már bárkire ráüthetik az erőszaktevő bélyegét, arra is, aki „csak” bunkó volt. Akik pedig a legrosszabbul jönnek ki a „nővédők” akciójából, azok a valódi áldozatok. Akiket, amikor végre eljutnak oda, hogy minden szégyent és félelmet félretéve beszéljenek, senki nem fog komolyan venni.