Aznap már negyedszer volt részem zaklatásban.

Reggel kapkodva indultam, s az irataim egy része – köztük a buszon, metrón és villamoson történő utazás zavartalanságát biztosító kis szelvény – ott maradt az előszobában, azon a kis asztalkán, amire az ember a gáz- és villanyszámlát, no meg a helyi képviselő sugárzó mosolyát, és a sarkon most megnyitott kávézó kihagyhatatlan lehetőségeit teszi.

Félve az újabb lelki inzultustól, szorongó szívvel léptem le a mozgólépcsőről, s indultam a metró felé.

Lopva körbepillantottam, s noha közel s távolban nem észleltem semmi gyanúsat, nem tudtam elűzni magamból a nyugtalanság szúró érzetét, hisz könnyen lehet, hogy e pillanatban is figyelnek valahol árgus szemekkel.

Talán valamelyik oszlop, vagy beugró mögött ott lapul valaki, és vad gyűlölettel szemében ugrásra készülődik.

Éppen csak végigfutott agyamon az előbbi gondolatsor, amikor két alak bukkant fel közvetlen közelemben.

Hogyan tudtak ilyen észrevétlenül megközelíteni, s eddig vajon hol bujkálhattak? Mindezt elképzelni sem tudtam. Az előbb még nem volt ott senki, most meg hirtelen hegyek nőttek ki a semmiből, komor, fekete hegyek, s a hófödte csúcsok irányából vádló és számonkérő pillantások irányultak felém.

Szemem ide-oda cikázott kétségbeesetten, kereste a menekülés útjait, ám jobb kéz felől népes iskoláscsoport tódult elő, s szinte beletaszítottak a reám leselkedők karjaiba.

Feladtam.

Jöjjön, aminek jönnie kell.

Azok ketten figyelmesen néztek. Mondhatni fürkészőn. Térdig érő bőrkabát, bőr kézitáska, kék ing és nyakkendő – ó, a díszletek oly ismerősek már.

- Jó napot kívánok, fiatalember! – Szólított meg az egyik. – Nem tudom, hallott-e már Jézus Krisztusról, és az Ő földi királyságáról?

Hirtelen megnyílt előttem a börtön kapuja, s megcsapott a szabadság üde, friss lehelete.

- De jó, hogy jönnek! – kiáltottam mosolyogva, s elégedetten kezet ráztam velük. – Már azt hittem a BKV!

A két úr kissé zavartan mondta:

- Ó, nem, mi csak Jehova királysága...

- Hát persze, mondják csak, mondják! – Biztattam őket. – Örömmel hallgatom.

Elégedetten néztek össze: végre egy igazi kuncsaft!

- Tudja, fiatalember, a világ a pusztulás végóráit éli – kezdte az egyik, s még beszélt, beszélt, a hangja zsongott, s bár én nem figyeltem oda, lelkesen bólogattam, majd mikor szünetet tartott okosan közbeszúrtam efféléket, mint: „valóban?”, „ühüm”, „szerintem is”, vagy esetleg néha töprengőn: „Hm, erre még nem is gondoltam”, stb.

A két jehovistával madarat lehetett volna fogatni.

Már épp kezdték volna előszedni színes kis brosúráikat, melyek borítóján mindenki oly kedves, szép és igazságos, hogy annál különb már csak egy műanyagmentes világban, vagy anarchiában lehet, amikor végre befutott a szerelvény.

- A viszontlátásra! – mondtam, és beszálltam.

Még sokáig integettünk egymásnak.