Egy interjút olvasok Karikó Katalinnal. A címe így hangzik: „Karikó Katalin: Nem megyek be a laborba, mert mindent jobban tudok, mint a többiek, és csak egzecíroztatnám őket”. Az interjú az életéről, a díjairól, céljairól, gondolatairól szól, de most nem ez a lényeg számomra, hanem az emberek reagálása.

Az embereké, akik egy interjút vagy cikket rendszeresen nem olvasnak el, ellenben a címe alapján hörgésversenyeket rendeznek.

És most is hőbörögnek persze. Hörögnek, fújolnak, sárt dobálnak. Ez fáj nekik: „mert mindent jobban tudok, mint a többiek.” Ez szúrja a szemüket.

Miért is? Mert kimondott tényeket?

Korunkban az tilos. A PC mindent bedarál. A természetes ösztönök vannak tiltva. Olyan alapok, hogy a saját fajtád fontosabb, az ellenkező neműeket szereted, illetve a legfontosabb, hogy nem létezik egyenlőség.

Élet iskolájában tanult hőbörgő beilleszt egy Einstein idézetet.”Csak a hülyék tudnak mindent, a többiek életük végéig tanulnak.”

Beilleszt egy Einsteint, akinek egyetlen sorát nem értené, és nem érti, hogy igen, mindenki élete végéig tanul, de nem mindegy, hogy kitől. Ha novella vagy versírást tanulok, ha fejlődni akarok benne, akkor Adyhoz vagy Kosztolányihoz megyek, nem a nyolcadikos irodalomszakkörbe.

A kis emberi gyarlóságok az élet részei. A féltékenység, a torkosság, hiúság, harag, feledékenység, büszkeség, egy bizonyos fokig még az irigység is megbocsátható. Ha mindezt ki akarod irtani teljesen, vagy mindezt bármekkora dózisban elfogadod, az a gonosz útja. Igen, az arany középút az emberi. A középen állás maga az ember. Még spirituális síkon is. Az alsó, sötét világ, és a felső éteri tisztaság között a mi helyünk. Az emberi létezés, az ember útja, sorsa és feladata itt van, középen. Ne akarj többet, mint ahogy láthatatlanná se akarj válni, és persze a világot megmenteni se akard – de amire képes vagy, ami a feladatod, azt viszont akard, és ne érd be kevesebbel.

Hiúság.

Kosztolányi és Karinthy rendszeresen azzal szórakozott, hogy az utcán járva azt figyelték, és számolták, hogy kit ismernek fel többen. Királyhegyi Pál írja a könyvében (Első kétszáz évem, Gondolat, 1979), hogy egy alkalommal őt is magukkal vitték, és ő odament vadidegen emberekhez a körúton, s megkérdezte őket, hogy a két itt látható úr közül melyiket ismeri fel. Mondjuk az lehetett a legszebb, amikor egy illető így válaszolt: A két úr közül egyiket sem ismerem, Királyhegyi úr.

Szép Ernő a kávéháti rajongóinak hadát úgy kezelgette, mint valami apródsereget. Ha nekiállt szónokolni, kizárólag szájtátva, néma csendben lehetett figyelni. Egy ízben egy ifjú megjegyezte, pontosabban meg merészelte jegyezni, hogy, szerintem is. Mire Szép Ernő felvonta a szemöldökét: „Nem szeretem a duettet!”. Szabó Dezső pedig egy ízben a Püski kiadó új kifutófiúját lábával fenéken billentette, mert a kölyök, amikor becsöngetett, a megszólításban elfelejtette őt Mesternek nevezni.

Ha akarom, hiúság, ha akarom józan helyén kezelés. Nagy embereknek amúgy is nagy hibáik vannak. De amúgy meg mit is mondott voltaképp Karikó Katalin? Az elmúlt két évben összesen hetven különböző díjat kapott biokémikus, a BioNTech alelnöke?

Azt mondta: „Nem megyek be a laborba, mert mindent jobban tudok, mint a többiek, és csak egzecíroztatnám őket.” Tehát azt mondta, hogy senkit sem akarok megbántani. Mert ez erről szól. És persze járult hozzá némi irónia. A megértéséhez intelligencia kell, és persze nulla PC agymosás.